Csurka Eszter: Festmények című kiállítása, 2015. 04.26. – 2015.05.19., Vízivárosi Galéria, 1027 Budapest, Kapás utca 55.
Deák Csillag
Tánc-(k)öltések
Csurka Eszter legújabb kiállítása a Tánc világnapja alkalmából került megrendezésre a Vízivárosi Galériában. Ha nem tudnánk erről az eseményről, akkor se lepődnénk meg, látva a képeket. Csurka Eszter figurái ritkán statikusak, a mozgás, a belső dinamika sugárzik valamennyi alkotásából. Beállít, megszakít, merevvé tesz, majd hajlít, elhajlít. A párhuzamosok itt többfelé futnak, és nem az a kérdés, hogy találkoznak-e az időtlenség tengerében, hanem, hogy bármely irányt felvehetnek a párhuzamosok, nincs kitüntetett irány, jó vagy rossz. Talán irány sincs, csak fókusz van. A képek cím nélküliek.
Csurka gyöngéden bánik figuráival, szívén viseli minden mozdulatukat, velük rezdül Ez az egyidejűség az, ami képeinek sodró lendületét és erejét adja. Kerüli a magasztosságot, a képi pátoszt, ha a giccs határán is áll, egyensúlyoz, át- átlépi a határokat, de mindvégig tudatában van, hogy mit és hogyan cselekszik. Önmaga fölé nő: Tánc és nyugalom, mozgás és mozdulatlanság kettőse az, ami áthatja a műveket. Kicsapong a képből, elcsatangol a figura saját magától, elszakad, eltéved, megtéveszt, mintha nem is az útról lenne szó, hanem valaminek a választása vagy nem választása. Kilépni önmagunkból lehetséges-e, kötődésünk egymáshoz elszakíthatatlan-e, vagy mindig megmarad egy, csak sejthető kapocs, a múlt, jelen és jövő elválaszthatatlansága, ezek kapcsolódásának rejtettsége. Hol is vannak a határaink. Legnagyobb érzékszervünk a bőr, tapintható, ölelhető, simogatható, testünk védőburok és ugyanakkor sebezhető is. Akár érintés nélkül is. Csurka képein gyakran tűnnek föl a test körül kavargó leplek, de ezek nem a leplezést szolgálják, nem védenek.
Az első kép, amit megpillantok sötét, nem látom az ismert Csurka színeket, a vöröses hússzínt, csak a sötétet, a szürkéket és feltűnik egy motívum, a gömb, ami a kiállítás több képén is megjelenik. Itt több gömb között áll a szinte földönkívülinek tűnő alak, fehér és fényes gömbök között. A következő képen az egyik alak már a gömbön ül, keze is azon nyugszik, nem Atlasz, és ez nem varázsgömb, gyógylabda sem, ami a helyes testtartást segítheti, nincs olyan, hogy egészséges testtartás, elmozdul az alak arca, háta mögött hatalmas szellemkép vibrál, feléje nő. Ugyanezt a motívumot láthatjuk a következő képen, itt a gömbön ülő alak háta mögött két egymásba fonódó figura áll, a jól felismerhető csurkás színekkel, mintha tornádó ragadná magával a figurákat, pörögnek, és önmaguk spiráljába fordulnak. Aztán megtorpanásra kényszerít a művész, szépen ellenpontozza a mozgást, a forgószelet, a két fekete ruhás nő alakja, csupasz háttér, fekete cipő, fekete ruha, egymás kezét fogják, nincs tánc, nincs könnyes arc, és mégis pulzál a fájdalom, a félelem, valami visszavonhatatlantól.
Az akvarell képeknél a tömör húsú nő a tükör előtt állhat, mert úgy érzi, hogy valaki nézi a testét. Van ebben a képben egy kis narcisztikusság. Csurka képes ezzel a figurával szembe nézni, alakulni, változni. A Vénusz születése előtti perceket, pillanatokat ragadja meg a művész. A semmiből, egyetlen mozdulatból vonja ki a lelki történéseket, miközben újra és újra visszahelyezi figuráját az eredeti mozdulatok világába. Sok-sok világ jön létre. Tükrök és szilánkok. A magány képeiből is melegség árad.
Fázis-ceruzát használ, érzékeli a szívritmust és lüktetést. Nem tudjuk, hogy most megroggyanásról, álomról, szellemi világról és annak eseti megfogalmazásáról van-e szó. Az álomjáték, álomformák és -mozgások a lélek belső rezdülését hivatott felénk, nézők felé közvetíteni. Nincs jó vagy rossz alak, vagy jó, vagy rossz mozdulat. Szellemvasúton száguldozunk és nem a celebek tökéletesre korrigált figuráit látjuk. Legtitkosabb bensőnk, torzulásaink köszönnek vissza. Modern világunk a filmre alapozódik, a médiára, a mozgó képre. Egyre kevesebb jelentőséget kap az írott felület, stb. Ebben a kavargó, bizonytalan világban kell helytállnunk, felismerni önmagunk gyarlóságát és kiszolgáltatottságunkat. Mert a mások pillantása egyben el is bizonytalaníthat. A másik pillantása a teremtő pillantás.
A következő oldalon Kölüs Lajos írása következik, lapozz egyet!
