+ Képzőművészet

Csurka Eszter az érintkezések nagyasszonya

csurka eszter

Legnagyobb érzékszervünk a bőr, tapintható, ölelhető, simogatható, testünk védőburok és ugyanakkor sebezhető is. Akár érintés nélkül is. (Két írás Csurka Eszter Festmények című kiállításáról)

Kölüs Lajos

Lélek párásító

Csurka Eszter ismételten határokat lép át, a szellemi világból egy ismeretlen világba, ahol ismerős lények mozognak, tűnnek fel és el. A jelenlét formáit, fázisait látjuk, a formák összehajlását és találkozását. Sodrásuk van a képeknek, amelyek éteriek, átszellemültek, mintha a túlvilágból léptek volna be a mi világunkba. Táncra hívnak, egy ölelésre. Csurka rafináltan oldja meg az egyedüllétet és a páros táncot, az érintés, a valakihez való tartozás felemelő érzését és tényét. Igen, tényét. Valaki mellett ülünk, auránk összeér, Csurka nem fényképez, hanem ezt az aurát újra teremti, hullámhosszukat és hullámvonalukat festi meg, idézi fel.

csurka eszter

Csurkára jellemző, hogy a gömbök nem változnak, csak a figura arca tűnik el, oldódik fel a mozgásban, veszti el karakterjellegét. Az arc a lélek tükre, tanultuk meg örökre gyerekkorunkban, szülőnk, nagyszülőnk szavaiból. És most nincs arc, arcvesztés van, feloldódás, mintha valamiféle cukormázból, viaszból készülne az arcunk, nem tudjuk megőrizni eredeti formáját, mert átalakul valamivé. Ráismerünk a bennünk lakozó másik énre, énünk felettesére vagy alattvalójára, és nem akarjuk elhinni, hogy ilyen is tudunk lenni, és nem csak tudunk lenni, talán ilyen is vagyunk, csak nehezen akarjuk elfogadni a valóságot.

csurka eszter

Ahogy egy pár ül a fotelben, és a női alak hirtelen két áttetsző női láb közé kerül, az időnek a relativitását és abszolút voltát látjuk. Ahogy Szabó Lőrinc írta utolsó versében: Bár meg se moccan, rohan minden út./ Kúszik rólunk is a fekete kúp. Csurkánál is minden fut, valahova, valahonnan, látszólag cél nélkül. A férfi alak mellkasa feltárul, légies, nyomás alatt van, csontvázat látunk, amely mozog, leválik róla a hús, eszme lesz, csontozott valóság. Még a cipőtalp is leválik, van ebben a képben valami spontán rendezettség is, valami hajléktalanság, miközben nyilvánvaló, nem hajléktalan figurát látunk vagy képzelünk a képhez. A gömbbel való játék egyszerre felidézi a terhes nőt, aki formában tartja magát, és a párkapcsolatot, a szülő-gyerek viszonyt is, az érintkezéseket. Csurka az érintkezések nagyasszonya, ezek nála nem lázálmok, ha álomszerűek is, elemelik a tekintetünket a valóságtól, viszik fölfele, a szférákba, a békébe, már-már a nirvána világába. A sebzettség, az üldözöttség, a hajszoltság képei is az alkotások. A zaklatottságé, az élet folytonos változását látjuk, igyekszünk felfogni, hogy mi történt és mi történik. Ez a kívánság egyszerre időn kívül repíti a befogadót és, ill. egyszerre magába a jelenvalóságba, a folytonos változások jelenébe, pillanataiba, amit ugyan felfog az agyunk, de még képtelen megnyugtató módon elemezni, vizsgálni, elbeszélni.

Nézhetjük más oldalról is a képeket. Az elérhetetlenség horizontjáról, ahonnan látni látjuk önmagunkat, másokat, de innen nézve elérhetetlen valaki, sőt saját magunk is azzá válunk. Ennyiben Csurka ironikusan is ábrázol, mert normalitás érzésünket kezdi ki, kérdőjelezi meg. A látszat világába vezet bennünket, ott tart fogva, szobrai egy vágyott világ lenyomatai, a csenddé, a magányé, a megérés, a születés pillanataié. Egyetlen beállítással, fekete színnel képes tragédiát jelezni, formálni. A kezét fogó női pár elesettsége, kiszolgáltatottsága nagyon is valóságos, kérdés sem fér hozzá, hogy félnek. A kérdés az, mitől és kitől? Csurka nem hagy kétségbe bennünket, ki mellé áll (hat), de nem is veszi le vállunkról a döntés súlyát, kivel vagyunk szolidárisak.

csurka eszter

Beállított táncosnői és lepleik, amelyek áttetszőek, ismétlésnek hatnak, ha talán tudjuk is, hogy az ismétlés itt szándékos, nem visszalépés, hanem gyakorlat, játék. A hanyatt eső, vagy hídba dőlő nő testét úgy ábrázolja, hogy a női figura bal karja nem látható, mintha félkarú nőt néznénk, milyen csodás művet hoz létre teste segítségével.

Az akvarell festmények is az elmosódottságukkal emelik ki a figurák karakterét, cselekvésbe ágyazott voltukat, a felfedést. Itt is a kitárulkozás kap nagy hangsúlyt, hogyan maradhat meg valami vagy valaki a saját identitása mellett.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top