Rene Denfeld: Az elvarázsoltak [The Enchanted] – Fumax Kiadó, 2015 – fordította: Kleinheicz Csilla – 216 oldal, kemény kötés – ISBN 9786155514197
Az, hogy a halálbüntetés kérdése a közbeszéd részévé vált nem jár semmilyen haszonnal! Legalábbis első pillantásra nekem úgy tűnt, s most ideje, hogy önkritikát gyakoroljak, hiszen a halálbüntetés témájának előrángatása miatt különös aktualitása lett Rene Denfeld különös regényének!
Az ötleteknek hatalma van; jobban kéne vigyáznunk velük. Tudod, hogy vannak, akik nem értenek egyet velem – akik szerint az ötletek olyanok, mint az étel: belekóstolhatnak, és ha nem ízlik, kiköphetik. A gondolatok azonban ennél erősebbek. Az ember megízlelhet egy ötletet, és mire észbe kapna, már nem tud szabadulni tőle. Hacsak nem tesz valamit érte.
– figyelmezteti az Olvasót Rene Denfeld a regény narrátorán keresztül (138.oldal). És én el is hiszem neki, mert különleges szerző könyvét tarthatjuk a kezünkben!
Rene Denfeld, amikor nem könyvet ír, akkor nyomozóként dolgozik, és a halálsoron várakozó halálraítéltek ügyeinek hátterét deríti fel minél alaposabban, hogy kétséget kizáróan tisztázni lehessen a bűnösséget és mindent, ami ehhez kapcsolódik. Ezért aztán leszögezhetjük, hogy egy halálsoron játszódó regény megírására keresve sem találhatnák „szakértőbb” szerzőt.
S itt jön az újabb csavar, hiszen nem egy korszerű és precíz tényregénnyel van dolgunk, hanem szokatlanul mély, költőiségében is emelkedett prózával, amelyben a halálsoron létezés – mint az idő egyetlen végtelenné tágult határ-pillanata –, a szokásostól eltérő nézőpont lehetőségét nyújtja. Ráadásként pedig olyan nyelvi megformáltságot kapunk, ami egészen ritka a mai szépirodalomban! (Nem mehetünk el szó nélkül a fordítói teljesítmény mellett, hiszen egyértelműen átjön, hogy többről van szó, mint a manapság megszokott – nyelvet figyelmen kívül hagyó – sztorizásról!) Annyira „szép” a szöveg, hogy néha (szinte!) a giccshez közelít! Szerencsére a szerző pontosan tudja, hogy mit miért ír.
Részlet a Fumax szépirodalmi sorozatának előző kötetéből:
David Benioff: Tolvajok tele
És írtunk is róla:
Pityeriek vérben-fagyban
A regényíró – aki „civilben” nyomozó – olyan történetet hozott össze, melynek narrátora (az Olvasó teljes együttérzését bírva) a halálsoron tölti a lényegétől megfosztott időt, s közben elmeséli egy halálsorra járó nyomozónő, egy kiugrott katolikus pap és egy halált kívánó elítélt történetét. Az érdektelen valóság elől az olvasmányaiban és a fantáziáiban menedéket kereső néma narrátor önmagában elmerülve, vagy éppen a helyzetéből adódó korlátokat túllépve mesél az emlékekből épülő életekről, s a tapasztalásokból összeálló életről:
Az én szemem nem az Úr szeme. Az én szemem nem a köztünk járó gyíkok, vagy a föld, a kövek és a véres szívek szeme. Így van ez. Így kell lennie.
Így kell lennie, mert a bűn nem mindig az, aminek látszik, s az elkövető is lehet áldozat – persze ez nem (ez sem) törvényszerű. Rene Denfeld úgy értet meg dolgokat, hogy nem magyarázza el, úgy tanít, hogy didaktikusságnak még az árnyékát sem tudtam felfedezni. A könyv, a szöveg irodalmi megformáltságával gyönyörködtet akkor is, amikor a legszörnyűbb – vagy éppen a leggusztustalanabb – dolgokról van szó… olyasmikről, amik egy börtönben (s az Életben is) megeshetnek, de amire gondolni sem bírunk/merünk/akarunk.
Szóval, ha csak annyi célja volt a halálbüntetés hazai előrángatásának, hogy ez a könyv előtérbe kerüljön, akkor őszintén köszönöm Magyarország miniszterelnökének, de most már abba lehet hagyni! (Amennyiben a címben megfogalmazott jóindulatú feltételezés tévesnek bizonyul, kicsit sajnálkozva kérek elnézést, és/de felhívom az érdekeltek figyelmét az első idézetben megfogalmazott véleményre!)
