Ismét provokatív munkákkal jelentkezett az idei, 56. Velencei Biennále brit pavilonjának képviselője, Sarah Lucas, aki tabudöntögető műanyag-genitáliáiról, bizarr fotográfiáiról, és az emberi testet bútorként újraértelmező szobrairól vált ismertté a kilencvenes években.
Sarah Lucas 1962-es születésű brit művésznő, aki néhány évvel ezelőtt adta fel nagyvárosi életet, és költözött vidékre élettársával, a zeneszerző Julian Simmons-szal. Se telefon, se számítógép nincs a közelében, alkoholt egyáltalán nem iszik, a vegán táplálkozás híve, a zajos társaságoktól is elmarad, ám az újabb és újabb péniszek megformázásról nem mondott le.
A Velencei Biennálén megrendezett „I Scream Daddio” című legújabb kiállításán is egy három méter magasra ágaskodó, banánsárga pénisszel találja magát szemben a néző, ha belép a terembe.
Ő Isten keze. Avagy az isteni szikra. Szeretem az isteni szikrát és Isten kezét is, Maradona pedig számomra olyan, mint Madonna férfiben.
– magyarázza nevetve a Guardian riporterének a művésznő.
Az első Maradona szobromat Mexikóban csináltam, és eredetileg nem is Maradonáról, hanem Diego Rivéráról, neveztem el, aki valójában egy leszbikus férfi volt. Legalábbis Frida szerint, aki azt állította, férjének vannak a legjobb mellei, és nem hiszi el, hogy létezik olyan nő, aki képes ellenállni vonzerejének. Az az igazság, hogy imádom keverni a nemeket, és élvezem a kétértelműséget. A pénisz pedig egy rettentően kategorikus dolog. Végül is, így vagy úgy, de a pénisz uralma alatt éljük életünket
– viccelődik Sarah Lucas.
A pénisz-kérdésről és arról, miért érez késztetést, hogy újra és újra megformázza őket, az „After 2005, Before 2012” című könyvében értekezett. A The Guardian kérdésre azonban csak röhögve annyit felelt:
Mert nekem nincs. (Á, dehogy, igazából van egy csomó.)
– tette hozzá.
A két Maradona fallosz mellett pontosan kilenc darab test-bútor is bekerült a válogatásba. A felsőtest nélküli szobrok testnyílásaiból egy-egy cigaretta kandikál ki miközben íróasztalon, széken vagy éppen vécén ülve pózolnak.
Sarah eleinte nem akart kötélnek állni, amikor felkérték, hogy képviselje Nagy-Britanniát a biennálén, hiszen nemrég jelentette be, hogy egy időre visszavonul. Mivel azonban ez a világ egyik legrangosabb művészeti eseménye, itt szerepelni az egyik legnagyobb megtiszteltetés.
Eleinte fogalmam sem volt hogyan képviseljem az Egyesült Királyságot. Aztán pedig az is fejtörést okozott, hogy az ország miként képviseljen engem. Napokon át csak ezen agyaltam. Aztán láttam egy álmot, ahol megjelent az egyik szobrom, amely a 2004-es Momart raktártűzben veszett oda. (Akkoriban égett le a Momart raktára, amelyben neves brit művészek munkáit őriztek, több száz mű semmisült meg.)
Álmomban popsikat és vaginákat láttam, amelyekből félig egy-egy cigaretta lóg ki.
– mondja Lucas.
Ugyanakkor a kiállítóterem tojássárga színe sem a véletlen műve. A beszédes színnel akartak utalni Sarah korábbi, Two Fried Eggs and a Kebab és a Self-Portrait With Fried Eggs című munkáira, amelyekkel híressé vált a kilencvenes években: a tojások a szexualitás és a halál vizuális metaforái a művésznő értelmezésében, amelyet, persze, jó nagy adag fekete humorral fogalmaz meg. A tojásokon kívül önarcképei is ismertté tették, mint például az 1998-ban készített Human Toilet Revisited, amelyen ő maga egy vécén ülve dohányzik, a szintén híres Self-portrait with Cigarettes című munkáján pedig saját arcát rakta ki.
Nem vagyok már többé az a dühös alkotó, aki egykor voltam. Dühös voltam, amikor a körülöttem lévő emberek nem akartak rólam tudomást venni, és a munkáimat sem értékelték. Húsz évvel ezelőtt eleinte csak rendszeresen mosolygósra ittam magam, később aztán egyre agresszívabbá váltam az alkoholtól. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy mindenhonnan elutasítást kaptam.
– meséli.
A fordulópontot az egykori Goldsmiths évek hozták meg számára, amikor is a Young British Artists (YBAs) nevű csoportosulás tagjává lett, és többek között Damien Hirst-tel, Tracey Emin-nel, valamint Gavin Turk-kel együtt közismert művésszé vált.
Azokban az időkben mindannyian ocsmányul egocentrikusok voltunk, és csak magunkkal törődtünk. Önteltségünkben nem vettük észre, mennyire jó az, ami velünk történik. Most már talán mindannyian azt gondoljuk, bassza meg (sic!), azok voltak ám a szép idők! Ha manapság újra összeverődünk néhány órára, mindig rájövök, micsoda briliáns elmékkel dolgozhattam együtt, köztük például Damien Hirst-tel. A mai napig jó kapcsolatban vagyunk, és tudom, hogy nélküle sehová sem jutottam volna. Sokan vagyunk így ezzel. Damient zseninek tartom.
– mondja Lucas.
A YBAs hatalmas változást hozott a brit művészeti életben. Ennek nyomán kezdtek el gomba módra szaporodni a kortárs galériák, és terjeszkedhetett tovább a brit művészeti piac is. Hirsték nyomán indult el brit művészeti szemléletváltás is.
Elsőként az oktatási rendszer változott meg: létjogosultságot szerzett magának mindenfajta bizarr kifejezésmód. És persze soha nem tudtam volna főiskolára járni, ha tandíjat kellett volna fizetnem. Ugyanakkor, ha karrierista művész-növendékekről hallok, mindig megborzongom. A művészetnek örök szenvedélynek kellene maradnia, amelyet szerelemből csinálunk. Soha nem láttam a művészetet úgymond karrierként. Ha karriert vagy egy kibaszott átlagmunkát (sic!) akartam volna, akkor az üzletasszonynak állok. Na, de most, mit csináljak? Én már csak ilyen begyepesedett vénasszony lettem
– vallja Sarah Lucas.
(Forrás: theguardian.com, wikipedia.org, bbc.com)
