Nem előadás, nem koncert, hanem játék. Örökös előjáték, mert a katarzis elmarad. Játék, amelyben a néző Istent játszhat, hiszen irányító, ötletgazda és rendező egyben. Vagy inkább karmester, akinek a teste a kotta, amelyből a zenészek játszanak ipari hulladékból készült hangszereiken.
Nagyon sok ember volt kíváncsi a Bélaműhely és a Soharóza kórus közös estjére a Trafóban. Nem is csoda, hiszen kit ne érdekelne egy dobszett, amely tepsikből készült, vagy egy szaxofon, amely valaha slagként szolgálta az emberiséget, és találó módon „slagszax” névre keresztelték. Nem is hangszerek ezek, hanem dekoratív hangkeltő eszközök. A színpad bal oldalán sorakoznak a Bélaműhelyes fiúk tettre készen, hogy a szemét közé csapva biciklikerekeken doboljanak. Jobb oldalt a Soharóza kórus áll és várja a nézők utasításait, hogy mit és hogyan énekeljenek. A játék azonban nehezen indul be.
Egy kényelmetlen széken, miközben a szemembe világít a nézőtéri lámpa, hamar lankad a figyelmem és csak arra kapom fel a fejem, amikor a fiúk minimál technoszerű hangzást szülnek a szemétből. A slagszax debütálásánál már képzeletben van egy hajnali fröccs a kezemben és ugrálok. Azonban mikor már épp kezdem átadni magam a zene élvezetének, abbamarad minden, hiszen ez csak egy kis bemutató volt, még jönnek a szabályok, meg a különböző tippek a nézőknek, hogy hogyan lehet irányítani a zenészeket és az énekeseket. Fontos rész ez persze, hiszen ismerni kell a játékot ahhoz, hogy működjön, azonban lassan negyvenedik perce csak az előkészületet figyelni nekem nézőként sok. De nézzük, hogyan is kell ezt csinálni: lehet kérni énekeseket, vagy egész kórust a Soharózából, aztán hangszereket kell választani, utána pedig szabad a pálya. Lehet előénekelni nekik, amit leutánoznak, mutogatni, vagy táncolni. A legizgalmasabb számomra az, amikor tánc vagy bármiféle mozgás alapján reagálnak a karmesterre. Időnként van egy-két erőltetett, viccesnek szánt hangkeltés, amelyet, ahogy látom élvez a közönség, én viszont úgy érzem magam, mint gyerekként a cirkuszban, amikor elvárták, hogy nevessek a viccesnek szánt bohócon.
Vannak azért tisztán jó pillanatok is, például amikor valaki egyfajta ősember párzási táncot ad elő, amelyre nyilván nyögéssel reagálnak a kórustagok, illetve a kért szólista pontosan úgy viselkedik, mint egy Sims figura, akit már nagyon el kéne vinni pisilni. Nagy sokára végre szerepet kap a közönség is, hiszen eddig csak a színpadi szereplők közül került ki a karmester. Az első jelentkező szintén elnyeri a tetszésemet, egy elég erotikus sámántáncba csap bele, amelyre zenével illetve énekkel reagálnak a művészek. Mondjuk amikor már a második percnél a lány teljes extázisban tombol a színpadon, akkor nem igazán hiszem el, hogy ő csak egy mezei néző, aki kipróbálja ezt, szerintem biztonsági játékos, aki bátorítja a közönséget arra, hogy álljanak színpadra és alakítsák a „koncert” menetét. A katarzis azonban mindig elmarad, mert pár perc után megszakad egy-egy téma és új játékos érkezik a színpadra. Jó játék ez és átélni biztos nagy élmény, de nézőként kezd fárasztani, hogy mindig minden elölről kezdődik. Van pár hangzás és mozgás, amely szinte hipnotizál, és talán reggelig hallgatnám a megújuló hangjátékot egy mezőn fekve, azonban színházban ezt nézni nem jó, csak részt venni benne.
Bélaműhely és Soharóza: Karmesterjáték
Trafó, május 5.
