+ Gondolat

Ki küldhette Ottlik Gézának a titokzatos leveleket?

ottlik

Ki lehet a titokzatos Márkus Edith, aki harmadik osztályos tanuló létére a magyarországi zord ötvenes évek végén th-végződéssel meri leírni az utónevét?

A címzett: Ottlik Géza

103 éve született Ottlik Géza

Kelecsényi László írása

Vannak írók, akik a munkásságukkal kapcsolatos minden dokumentumot megsemmisítenek, mert azt akarják, hogy csak kinyomtatott műveik alapján ítéljék meg tevékenységüket. Mások, s feltehetőleg ők vannak többségben, az utolsó apró céduláig minden papírdarabot eltesznek, mert egyszerűen nincsen szívük megválni tőlük. Ha statisztikát csinálnánk, talán kiderülne, az utóbbi fajtába lényegesen többen tartoznak. Így azután jöhet az utókor, jöhetnek az örökséggel sáfárkodó jogutódok, a lényegtelennek tetsző sajtcédulákat is felkutató monográfusok. Valószínűleg jól van ez így: egy-egy nagyszabású életműről, egy-egy nagyhatású könyvről jogunk van megtudni minden adalékot.

Ottlik Géza hűségesen őrizte a papírjait. Bár élete hetvennyolc esztendeje alatt többfelé lakott, a budai Riadó utcában, egy önkéntes száműzetést választva Gödöllőn is, majd a Terézvárosban, s végül harminckét éven át a Horváth-kertre néző, Attila utcai otthonában, 1990-ben bekövetkezett halálakor mégis tengernyi írásos dokumentumot hagyott hátra. Ezt a kézirat- és dokumentumhalmazt könyvtárak őrzik és gondozzák. Nem titok, csak érdekesség: a kíváncsi kutatóknak két közgyűjteményt is fel kell keresniük, mert Ottlik életének fennmaradt írásos anyagai többfelé vannak elhelyezve. Ám nem ez az egyetlen furcsaság a már életében legendával övezett íróval kapcsolatban.

ottlik

A legenda alapját képező regénye, az Iskola a határon, 1959 végén került a könyvesboltokba. Ebben a művében ifjúkori katonaiskolai élményeit dolgozta föl. Ottlik 1923 és 1926 között volt a kőszegi alreáliskola növendéke. Katonatiszt soha nem lett belőle, sőt, főművében a mindenkori katonai kiképzés embertelenségét leplezte le. Az Iskolát a szocialista néphadsereg besorozottjai is lelkesen olvasták. A regény körül kialakuló irodalmi legenda alapja az volt, hogy írója a könyvet tulajdonképp egyszer már megírta, de a negyvenes évek végén visszavonta a kiadótól, s csak egy évtizeddel később, újraírva, jelentősen kibővítve jelentette meg. (Egyébként 1999 óta már ez az előzmény is olvasható Továbbélők címen, a Jelenkor Kiadó jóvoltából.) Ilyesmire nemigen akadt példa a mindenkor gyors sikerekre törekvő írótársadalom köreiben. Gondoljunk bele, Ottlik negyvennyolcadik évében járt első regénye megjelenésekor, azt megelőzően csak egy elbeszélés-gyűjteménye látott napvilágot. Mekkora lelkierő kellett a kézirat visszavonásához, az újbóli munkához. Persze, a történelem sem kedvezett a nagy művek világra jöttének. Hogyan fogadták volna a horthysta katonaiskolában játszódó könyvét Rákosi Mátyás korában, az ötvenes évek első felében, mikor 1959-es megjelenésekor sem igazán tudták, még a hozzáértők sem, mit kaptak a kezükbe.

Az Iskola a határon eleinte téves olvasatokban részesült. Már a kiadó hibázott, mikor a külső papírborítóra rányomtatta azt a szót, hogy „diákregény”. Ottlik műve ugyanis cseppet sem a szereplőkkel egykorú, 10-14 éves kisdiákok olvasmánya. Felnőtt fővel lehet csak érteni a regény cselekményét, amely tényleg azt mutatja meg, hogyan ölik ki a növendékekből – már akikből tudják – önállóságuk és emberségük/gyermekségük utolsó maradékát. Van azonban a könyvnek egy rejtőzködő, belső vonulata, amely azt érzékelteti velünk, hogy nincsen olyan szélsőséges léthelyzet, amelyben ne maradna egy csipetnyi szabadságunk lelkünk legmélyén.

A könyvnek ezt a rétegét csak jóval később fedezték föl az elemzők, akkor is inkább a szakmabeliek, az írók ifjabb nemzedéke, akik mindjárt lobogójukra tűzték a művet és vele együtt a szerző személyét is. Ottliknak ez csupán kései vigasz lehetett az egyidejű társadalmi elismerés hiányáért. Az Iskola a határont ugyanis kifejezetten rosszul fogadták a maga idejében. A megjelenő kritikák jobb esetben lélektani fejlődésregénynek vélték, s a szerző szemére vetették, hogy belterjesen ábrázolja a húszas évek Magyarországának általa választott szeletét. Magyarán azt az éles társadalomkritikát kérték számon rajta, mellyel tárgyától illett volna szigorúan elhatárolódnia. Ennél rosszabb bírálatok is érték a könyvet. Egyik elemzője csak úgy mellesleg megpendítette, hogy szerinte Ottlik egzisztencialista módon viszonyul hőseihez. Ez a címke rendőri feljelentésszámba ment akkor, legalábbis kulturális szitokszónak számított a hatvanas évek eleji Magyarországon. Ha valaki, vagy valami egzisztencialistának minősíttetett, megnézhette magát a szerző is, műve is.

Ilyen szituációban, mikor a remélt siker jegyében Ottlik rengeteg példányt küldött könyvéből, nemcsak a barátainak, hanem általa tisztelt külföldi írótársainak, minden apró visszajelzés fontosnak számított. Belőlük tudhatta meg, hogy mégis mennyit ér a munkája, melyet méltatlanul, igazi rangja alatt fogadott, illetve nem fogadott be a honi irodalmi közvélemény. Kapott is visszajelzést, leveleket szép számmal. (A Holmi folyóirat 2001. júniusi számában olvasható egy csokorra való ezekből: a továbbiakban ennek alapján hivatkozunk a levelekre.)

Ottlik közeli baráti köréhez tartozott a Szabó Magda-Szobotka Tibor íróházaspár. Őket sem dédelgette a szocialista művelődéspolitika, holott akkor már jelentős regényeket publikáltak. A könyvküldeményre írott baráti válaszlevél tartalmát egy mondata fejezi ki a leghívebben.

Elszomorító és felemelő, mint minden nagy írás.

Az ifjabb nemzedék képviselői közül a fiatal Tandori Dezső írt hosszabb, elemzésszerű levelet az Iskoláról, az első olvasás megrendült őszinteségű hangján. Egyébként ő lesz majd az, aki bő másfél évtizeddel később kritikusokat és esztétákat megelőzve hosszú elemző és értelmező tanulmányt közöl a regényről.

Olyanok is tollat ragadtak, akik nem tartoztak az író szorosan vett baráti köréhez. Karinthy Ferenc például egy színházi találkozás után, még 1959 decemberében írta meg tőle szokatlan, lelkendező véleményét:

a külföldi irodalomban is ritkán van ilyen okos, szikrázó könyv.

Az olvasók előtt ismeretlen, többé-kevésbé elfelejtett Solymos Ida költőnő pedig személyes kapcsolatok előzménye nélkül írt a szerzőnek hosszú, élménybeszámolónak ható levelet.

Nem minden reflexió volt azonban kedvező. Ismeretes, hogy az Iskola a határon valóságos élmények alapján íródott, minden szereplőjének megvolt az élő mintája. A könyv egyik főalakját, a kulcsfontosságú Medve figuráját a fiatalon elhunyt ígéretes prózaíróról, Örley Istvánról mintázta. A regény további főszereplője Szeredy Dani, a vele folyó beszélgetéssel indul a regény a Lukács-uszoda napozó teraszán, 1957 nyarán. Neki is volt élő modellje. Sándor Károly Dánielnek hívták, aki Ottlikkal ellentétben katonatiszt lett, és végigharcolta a második világháborút. Emiatt 1945-től haláláig emigrációban élt. Hol sűrűn, hol gyakrabban leveleztek, s természetesen Ottlik neki is küldött a megjelent katonaiskolai regényből. Erre reagált jóval a könyv kézhezvétele és olvasása után. Amit írt, annak a szerző egyáltalán nem örülhetett.

A bajtársak véleményére gondolom nem vagy kíváncsi, de sejtheted és tudhatod (különben nem írtad volna meg a könyvet), hogy köreikben nagy felháborodást keltett. (…) A legközvetlenebb hang persze, kissé lehalkítva, hogy a jelenlévő hölgyek ne hallják, ha nem akarják, az volt: azt sohasem gondoltam volna, hogy a saját fészkébe szarik.

A Sándor Károly Dániel által idézett idegenbeli vélemények – akárcsak az első hazai elemzők – a regény lényegét ismerték félre. Még egyszer mondjuk, az Iskola a határon nem egy katonaiskolai történet újramesélése, hanem az öntudat és a szabadság megőrzésének rejtekútjait feltáró lélektani mélyfúrás. Katonák és civilek egyaránt hasznos ismereteket szerezhetnek belőle a hadseregekben kialakuló drill természetét illetően, de van egy mélyrétege a könyvnek, ahová szellemi védőöltözetben lehet csak alámerülni.
Az egykori katonaiskolai társak értetlenkedése feltehetőleg nem izgatta különösebben a szerzőt. Elefes – mondhatta magában válasz gyanánt, stílszerűen az ilyesféle visszajelzésekre. Vigaszul szolgálhatott számára a korábbi kedvezőtlen fogadtatás és az efféle későbbi üzenetek közepette az a diákos csíny, melyet nem az ő rovására, inkább szórakoztatására, megtréfálásra eszelt ki valaki.

Ottlik Géza az ötvenes évek második felében elég sokat tartózkodott a szigligeti Alkotóházban. Nemcsak az ottani jó társaság és a nyugalmas körülmények vonzották oda, hanem az olcsóbb megélhetés. Mivel akkor már jó ideje nem volt állásban, nem volt mindegy számára, mennyit költ. Nem sokkal könyve megjelenése után, az Alkotóházba kapta azt a levelet, amelyet most teljes terjedelmében betűhíven, azaz az eredeti helyesírással, közlünk.

Kedves Géza bácsi már a 195-tödik oldalán tartok a könyvének és monthatom nagyon örülők hogy az ifjusági lapterjesztő felhívta rá szives figyelmemet a sok kedves csinny és kopéság valloban nagyon élvezetes olvasmány Nekünk gyermekeknek és igen jol szórakozok és mindig fel olvasok belőle kis öcsémnek is mert ö még nemtud olvasni és neki Is igen tecik, a könyv nyomán mostmár el határoszta hogy nem lessz katona tizst hanem mozdony vezető.
tesék még sok ilyje jo könyvet írni! Jo egéséget és szorgalmat kivánok hozá mert nagyon fontos nekünk Magyar gyermekeknek azijen könyvek.
Igen kíváncsian várom milesz a könyv végén a kis Medvével mert igen szeretem a Macko történeteket nagyon tecet a kormos pista bácsi Vackor Mackolya is
És maradok Tiszteletel géza bácsinak hü olvasoja és tisztelője
Márkus Edith
ált. III./b. oszt. tan

A borittékot anyukám cimzi meg asztongya ne komponitáljuk Otlik bácsit a levél hordo elött.

Vegyük komolyan egy kicsit ezt az első olvasásra idétlennek tetsző ugratást. Merthogy valamilyen irodalmi tréfáról van szó, azt egykönnyen be lehet látni. Ilyen művésziesen elrontott helyesírással csak előre megfontolt szándékkal lehet egy levelet papírra vetni. No de ki lehet az elkövető?

A borítékon jól olvasható a postabélyegző dátuma: 1959. november 16. Tehát csakis olyasvalaki írhatta, aki azonnal hozzájutott a könyvhöz, hiszen az első példányokat a hónap elején kapta kézhez a szerző.

A feladó neve a borítékon: Márkus Edith, Bp., VIII. Tolnai Lajos u. 14.

A címzés: Ottlik Géza író, Szigliget, Írók Alkotóháza.

Ki lehet a titokzatos Márkus Edith, aki harmadik osztályos tanuló létére a magyarországi zord ötvenes évek végén th-végződéssel meri leírni az utónevét?

Nyugodjunk csak meg, a feladó ugyanis fiktív személy. Tolnai Lajos utca ugyan van a nyolcadik kerületben, de nincs és soha nem is létezett benne 14-es számú ház.

Azt mindenestre tudjuk róla, hogy szerepe szerint nemcsak a helyesírás-tudatlannak igyekezett mutatkozni, de írását gyerekessé téve feltehetőleg bal kézzel követte el a csínytevést. A szöveg elárulja, hogy semmiképp sem lehet szó harmadik elemistáról. Ezt a levelet egy tájékozott személy írta.

Először is tudta azt, hogy Ottlik Géza író éppen Szigligeten időzik. Ettől mindjárt szűkül kör arra a néhány emberre, a feleségére, valamint szűkebb baráti körének (Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Szántó Piroska, Vas István) tagjaira, akik tisztában voltak, hogy hol tartózkodik.

Nem véletlen a célzás sem a kötet 195. oldalára. A regény első kiadásában ugyanis ott (Második rész, 10. fejezet) arról lehet olvasni, hogyan tréfálják meg egymást a növendékek a gyakorlótéren.

A hivatkozás Kormos István meséjére felettébb olvasott, bennfentes levélíróra vall. Az első Vackor-történetet 1956-ban publikálta Kormos, és a felnőtt igényeket is kielégítő, sokak által a magyar Micimackónak tartott meséi írói berkekben is hamar népszerűvé váltak. A két „medvealaknak”, a regénybeli Medve Gábornak és Kormos Vackorjának párhuzamba állítása vérbeli értelmezői bravúr, profi olvasóra utal.

Soha nem derült fény arra, ki írta a levelet.

Ottlik egyébként, éppen Szigligeten, került már hasonló ugratás célpontjába. 1958 őszén, amikor barátai észlelték, hogy a magával hozott ritka angol könyveket bújja, és nem írói munkával tölti napjait, elküldték neki az alábbi figyelmeztető levelet, s valahonnét még hivatalos bélyegzőt is kerítettek hozzá. Íme, az egy évvel korábbi tréfa pontos szövege:

Ottlik Géza író elvtársnak, Szigliget
Az Irodalmi Alap feladatának tekinti, hogy az írók zavartalan munkáját biztosítsa. Többen is hozzánk fordultak azzal a kéréssel, hogy az elvtárs regényének befejezéséhez adjunk elvtársi segítséget. Ezért a vezetőség úgy határozott, hogy a regény előrehaladásának elősegítésére ideiglenesen megvonja elvtárstól a könyvtár használatát. Továbbá a szobájában található összes könyveket, albumokat, idegen nyelvű lexikonokat tulajdonjoga fenntartása mellett átmenetileg bevonja. Intézkedtünk továbbá, hogy elvtársat minden este 20.30-kor Krizsán elvtárs szobájába bezárja, s a szoba csak a reggeli felszolgálása alkalmából nyitható ki újból. A szükséges intézkedések megtételével jelenlegi gondnokunkat, Vígh Józsefnét egyidejűleg megbíztuk. Reméljük, hogy elvtárs segítségünk következtében a továbbiakban eredményes munkát fog végezni, s így a netán feszélyező rendelkezések rövidesen megszüntethetők.

1958. november hó 26-án.
Bölöni
igazgató

Ezúttal a helyesírással semmi gond. Első olvasásra az előzőnél nem kevésbé idétlen tréfa kieszelőit és kivitelezőjét az a nemes szándék vezette, hogy Ottlikot munkára, azaz az Iskola a határon régóta húzódó befejezésére ösztönözzék. A könyv mindenesetre egy év múltán megjelent, ám nem tudni, az író hogyan reagált a személyes szabadságát korlátozó hivatalos bikkfanyelven írt sorokra. Nem tudni, de el lehet képzelni. Ottlik Géza meglehetősen szangvinikus természettel volt megverve. Nyilván idejekorán leleplezték a tréfát, mielőtt még elhamarkodott lépésekre ragadtathatta volna magát. Bölönit, azaz a nagyhatalmú Bölöni Györgyöt, az Irodalmi Alap mindenható igazgatóját, enélkül is utálták.

Ennek a hamisítványnak egyébként Lengyel Balázs volt a kivitelezője. A szöveg először egy levélgyűjtemény részeként a Holmi folyóiratban látott napvilágot, 1995 októberében.

A két irodalmi csíny feltehetőleg közös gyökerű. Amikor ugyanis az Ottlik-hagyatékban talált Márkus Edith-féle levél nyomtatásban is napvilágot látott, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes jogutóda jelezte, hogy azt a tréfát viszont a költőnő követte el. Tény, hogy Nemes Nagy igen közeli barátságban állt az Iskola írójával. Az is tény, hogy az elsők között olvasta a frissen megjelent kötetet. Higgyünk Lengyel Balázsnak, még ha állítását szavai súlyán kívül mással nem is tudja alátámasztani.

Egy biztos: az úgynevezett Újhold-kör, az egykori nívós irodalmi folyóirathoz tartozó írók, költők, kritikusok csapata, legalább olyan ugratós társaság lehetett, mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi, azaz a Nyugat nagy nemzedéke évtizedekkel korábban.
Ottlik Gézát pedig vigasztalhatta a tény, ha az irodalmi élet hivatalosságai nem is zárták szívükbe főművét, a huszadik századi magyar próza remekét, az mégis értő szívekre talált baráti körében.

A Hamu és Gyémánt című periodika 2003-as őszi számában megjelent cikk nyomán.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top