Április 27-én megjelent a Blur nyolcadik nagylemeze The Magic Whip címmel, pedig néhány hónappal ezelőtt még gondolni sem mertünk rá, hogy a britpop-háború győzteseitől valaha új albumot hallhatunk.
Ugyan a Blur már 2008 óta újra koncertezik az eredeti felállásban (2013-ban mi is láthattuk őket a Szigeten); valamint új dalokat is kaptunk az elmúlt években (Fool’s Day – 2010, Under The Westway/The Puritan – 2012), valahogy mégsem tűnt logikusnak, hogy készül még új lemez. Damon Albarn jól megvolt Blur-lemez nélkül is: Albarn a Blur feloszlása után saját jogán lett a kortárs popzene egyik kulcsfigurája. A többiek sem otthon szomorkodtak: Graham Coxon sikeres szólólemezeket készített, Alex James basszusgitár elismert sajtkészítő lett, Dave Rowntree dobos pedig élete végéig elpolitizálgatott volna Blur-lemez nélkül is.
Aztán csak lett újra Blur, de új lemezről komolyabban nem volt szó. Végül egy 2013-as, céltalan hongkongi tartózkodás adta meg a kezdőlöketet, a néhány napos bohóckodásból pedig a Blur-történelem legújabb és legmeglepőbb fejezete lett. Hetek óta csöpögtették az új számokat, valamint egy exkluzív netes közvetítésen is hallhattuk az új lemezt, most pedig végre vége a várakozásnak. De mire ez a nagy izgalom?
Nekem több okom is van rá. Az egyik, hogy az Under The Westway-kislemez egy annyira fáradt zenekart mutatott, hogy én már letettem arról, hogy a Blur valaha egy normális új lemezt csináljon. Ráadásul Damon Albarn régóta várt tavalyi szólólemeze is inkább az énekes búskomor világát idézte meg, semmint a kilencvenes évek bátran lalalázó fenegyerekét, aki miatt beleszerettem a melegítőfelsőkbe. A Blur ráadásul lemezről lemezre folyamatosan előrelépett: ha most csináltak volna egy nosztalgialemezt, akkor azért nem kezdett volna el a Föld ellentétes irányba forogni, de lehet a rajongók sem lettek volna különösebben lenyűgözve.
Azt hiszem, hogy az öncélú nosztalgiázás messze is áll a zenekartól, csak éppen ezért egyre nehezebb volt a Blur létjogosultságát igazolni az elmúlt években. Annak mindenki örül, hogy a barátság újra a régi a zenész urak között; a Blur esetében pedig lehet tudni, hogy azért ez nem is csak üres lózung. De valami közös mondanivaló kellett ahhoz, hogy a közönség is ugyanannyira örüljön Albarn és Coxon egymásra találásának. Én meglepőnek találom, hogy az erősen britbuzi Blurt pont a hongkongi környezet és az unalom vitte rá a produktív közös alkotásra, de a végeredmény szempontjából eléggé mindegy, hogy a dalok a ködös Albionban, vagy éppen a világ túlsó felén születtek.
Mert egy dolog biztos: a The Magic Whip 2015 eddig legjobban kitalált zenei produkciója. Egy tisztességes visszatérés olyan csokipapírba csomagolva, amiből a mostani friss zenekarok is szívesen etetnék a közönséget: a Magic Whip emlékezetes dolog a szándékosan ronda borítótól kezdve a minimalista videókig bezárólag. A zenében pedig van zsiger, van hallható utóprodukció; vannak ismerős és ismeretlen hangulatok egyaránt, nem utolsósorban pedig emlékezetes dalok.
Nem lenne igazságos a Magic Whipet a kilencvenes évek Blur-lemezeihez, vagy a Think Tankhez hasonlítgatni, de az a meglepő, hogy talán még ebből a hasonlítgatásban sem bukna nagyot az új lemez. De hagyjuk ezt az egész hasonlítgatást, inkább hallgassuk meg az év legnagyobb lalalázós slágerét, és örüljünk neki nagyon, hogy Coxon és Albarn újra barátok.
Lalala:
https://www.youtube.com/watch?v=E6fnZsqRQLM
