Hogyan él egy meseíró? Miről beszélget a gyerekeivel? Mesevilágban él? Hogyan rakják rendben a gyerekei? És hogyan kerül londoni séfek közelébe? Többek között ezekről is beszélgettünk Balázsy Pannával, akinek most jelent meg Csuromvíz című könyve a Manókönyveknél. A könyvet Rippl Renáta illusztrálta.
Elhitted már, hogy írtál egy könyvet?
Igen, akkor hittem el, amikor befejeztem. A mostani helyzet nehezebb: megjelenik, elolvassák, kicsit olyan érzés, mint amikor már nem foghatom a gyerekem kezét, neki kell egyedül megtennie az utat.
Mit szóltak otthon?
A gyerekeim nagyon várták már a könyvet, mindig kérdezgették, mikor jelenik meg, számolták a napokat. Sokszor felolvastam részeket, hangosan, gurgulázva nevettek egyes jeleneteknél. Nem is szeretném tagadni, hogy a fantáziámon kívül azért a saját kilenc éves lényem és a lányaim, a családi életünk is meg-megcsillan a könyvben.
Akkor ez akár bőven szolgáltathat okot ezer olyan kérdésre, reklamációra, mint „Az ott én vagyok? Ha nem, miért nem? Nem, azt nem úgy mondtam! Nem is vagyok olyan hisztis, én azt a szót nem használom, stb stb. Ismerős?
Hehe. Azt kell mondanom, hogy ilyen kérdéseket nem tettek fel. Egyértelműen magukra ismertek, sőt, rám ismertek, és pontosan ismerik azokat a részeket is, melyek a képzeletem szüleményei.
Az első szövegeknél gyakran pont ez okozza a leggyakrabban a dilemmát egy íróban, hogy mennyire lehet „kibeszélni” a környezetünket, a körülöttünk lévők személyes dolgait. Nem volt még „Jaj, anya, ne már…”?
Nekem ez volt a legnehezebb az írásban. Nagyon intim dolog ez, csak akkor működik, ha önmagamat adom, ha őszinte vagyok. De nem az volt a cél, hogy bemutassam a saját családi életünket, hanem inkább egy családi hangulatot. Ehhez remek inspirációt kaptam itthonról, és aztán meglódult a fantáziám a történetet illetően.
Említteted a saját kilencéves éned, és a lányaidét is, van olyan, amivel az írás közben szembesültél, hogy nagyon más volt neked megélni, mint ahogy kezeli egy mai gyerek?
A mai gyerekek, beleértve az enyémeket is, sokkal szókimondóbbak, valahogy gyakorlatiasabbak, nem a fejük felett történnek a dolgok. Nem tiszteletlenek, de nem tekintenek a múltra meg a felnőttekre akkora tisztelettel, mint amikor mi voltunk gyerekek. Egyenrangúbb felek, ami részben annak is betudható, hogy a mai szülők kikérik a véleményüket, számítanak a gondolataikra. A könyvben viccesek azok a részek, amikor egyszerűen nem értik, régen mi volt abban a nagy szám, ha évekig várni kellett egy telefonra.
Rajtakaptad magad, hogy már nem csak az anyai kíváncsiság vezet, hanem leendő Szandra sztorikra vadászva teszed fel a kérdést: „mi volt ma a suliban?”
Ezt a kérdést mindennap felteszem, és utálom is, mert semmi értelme. Beszélgetni kell, és aztán úgyis kiderül, mi történt. Figyelni figyelek, de nem azért beszélgetek velük, hogy alapanyagot szerezzek. A maradandó élmények úgyis bennem maradnak, azokkal remekül lehet aztán haladni.
Kérsz segítséget, hogy ma használnak-e még bizonyos szavakat? Vagy, hogy mi az aktuális szleng valamire?
Van saját szótáruk, erről bőven van szó a könyvben. Megfordítanám a dolgot: rám szólnak, ha ósdi, elavult, ciki kifejezéseket adok a szereplők szájába. Ilyen például a skacok, amitől rosszul vannak. Csak azért fogadták el végül, mert nem egy gyerek, hanem az iskolaigazgató merte kimondani.
Csak a kiadót ijesztgeted a közelgő határidővel, vagy tényleg elég volt a karácsonyi szünet egy egész könyv megírásához?
Körülbelül három hónapig érlelődött bennem a történet, sokat gondolkodtam rajta, és amikor minden összeállt, akkor leültem, és viszonylag hamar sikerült megírnom. Gondolom, mindenki más munkamódszerrel ír, nekem ez vált be. Nem szeretek a „papírkosárnak” írni.
És miért pont a környezetvédelem és víz, valamint a köré szerveződő projektfeladat a szál, amely szépen összefűzi, fogja Szandráék első kötetnyi kalandjait?
Azt hamar eldöntöttem, hogy egy közös nagy feladat megoldásának részleteit ismerjük meg a történet során, és az a nagyravágyó tervem volt, hogy ne csak szórakoztató, hanem kicsit informatív is legyen, de ne túl szájbarágós. Mostanában sokat olvasok a vízről, melynek hiánya hatalmas probléma lesz világszerte, Magyarország pedig vízben gazdag ország, amire büszkék lehetünk. A könyvben sok olyan jelenet van, amiből kiderül, hogy mi, saját magunk, mennyit tehetünk a környezetünkért.
Miben más írásban közölni, mint képernyőn, rádióban lenni? Másfajta drukk?
Kamera vagy mikrofon előtt nem érzek különösebb drukkot, sose volt lámpalázam. Emberek előtt sokkal jobban izgulok, stúdióban soha. Az íráshoz (legalábbis nekem) teljes nyugalomra, rendre, összeszedettségre van szükségem, egy nagyon tiszta lelkiállapotra. Ez esetben ez a karácsonyi szünet volt, és amikor fejest ugrottam a számítógépbe meg a történetbe, már folyékonyan jött elő a történet, ami szerencsés dolog egy Csuromvíz című könyv kapcsán.
Akkor az író-olvasó találkozók világa egy kevert műfaj lesz. Bátran keressenek, szívesen mennél és találkoznál az olvasóiddal?
Nagyon szeretek beszélgetni, várom az ilyen jellegű találkozókat. Ha esetleg izgulnék, azért előre is elnézést kérek.
Elindult valami? Várható esetleg más típusú könyv is Szandra kalandjain kívül?
Szeretnék még Szandráról mesélni, és a könyvben említett, fejből mesélt Maurice történet is valóságos, azt nagyon szeretném papírra vetni. Meglátjuk, mennyi időm lesz a nyáron.
Ha nem írsz, és nem vagy mangalájzör anyu, akkor mit csinálsz mostanában?
Van egy csodás projektünk, ketten csinálunk egy Globalista Konyha nevű pop-up vállalkozást, menő londoni séfeket hozunk Budapestre és a Balatonra, ahol 2-2 estén át mindig más konyha remekeit mutatják be az erre fogékony közönségnek, alkalmanként más magyar borászattal együtt. Most egy fúziós perui vacsoránk lesz, nagyon várom! Büszke vagyok a PR ügynökségre, ahol dolgozom, az Uniomedia ismét elnyerte az év PR ügynöksége díjat.
