Nemrég mutatták be Kárpáti Péter Két nő című darabját a Trafóban, amely a harmincas nők válságáról szól. Az előadás intimitásáról és a kapunyitási pánikról, a Két nő egyikével, Hegedűs Barbarával beszélgettünk.
Nem volt megkötött szövegkönyv, a jelenetekben pedig nagyrészt improvizáltok. Hogyan készültél a darabra?
Ez a történet nagyon messziről indult, ugyanis Kárpáti Péter, a darab rendezője először csak annyit akart, hogy én és Székely Rozi, – akivel egyébként nagyon jó barátnők vagyunk – szerepeljünk együtt, mint testvérek egy darabban, mert Péter szerint olyanok vagyunk, mint két nővér. Kárpáti Pétert egyébként már korábbról ismertem, dolgoztam is vele úgynevezett színházi jammelésen, amely lényegében egy estére szóló improvizáció. Ilyenkor külön-külön ad instrukciókat a színészeknek, akiket aztán összeereszt és az egészből mindig valami váratlan dolog alakul ki. A Két nőre visszatérve: miután összeállt a csapat, igazából menet közben, a próbafolyamat során alakult ki, hogy mi legyen a történet és az utolsó pár próbára forrt ki az, amit végül bemutattunk a Trafóban. Érdekes volt, hogy olyan elemek, amelyeket csak azért csináltunk, hogy összeismerkedjünk, végül kész jelenetek lettek. Ilyen például az én szakításom Téri Gáspárral, aki mozgástanárként azt találta ki, hogy megtanít nekem néhány mozdulatot. Ez annyira megtetszett mindenkinek, hogy végül ezzel nyitjuk és zárjuk is a történetet.
Eddig két egymás utáni estén játszottátok a Két nőt. Mennyire volt más a két előadás?
Nagyon más volt a két este, de ez belülről elég szubjektív, hogy ki milyennek élte meg. Én személy szerint az első előadást gazdagabbnak éreztem. Ugyanazok a jelenetek mentek le, hiszen tudjuk, hogy honnan hová kell egy adott részben eljutni, illetve vannak fix szövegek azért, amelyeknek el kell hangozniuk, de kialakultak spontán szálak, viszont mindig vissza kellett térni az eredeti irányba. Az első estén nagyon szabadnak és lazának éreztem magam, a másodikon már nem annyira, talán azért, mert akkor felvétel is készült az előadásról.
A hagyományos színjátszáshoz képest, mennyire megterhelő improvizációs darabban játszani?
Sokkal jobban ott kell lenni agyban, nincs lehetőség arra, hogy rutinból mindig ugyanazt csináljuk, hanem minden egyes alkalommal újra és újra meg kell szülni ezeket a helyzeteket. Szerintem ez a partnerekkel is egy mélyebb egymásra figyelést követel, mert amikor megérzed, hogy a másik új impulzusokat ad, akkor neked nem aszerint a kép szerint kell játszanod tovább, ami a fejedben van, hanem reagálnod kell a másikra. Amikor van egy fix szöveg, akkor a színész azt próbálja kitölteni a játékával, itt viszont mi alakítjuk az előadást. Ha nem sikerül valami, akkor az miattunk van.
Nagyon intim közeget teremtettetek a Trafóban. A színpadon ebből te mit éreztél?
Belül is az intimitás élménye volt meg, és egyáltalán nem volt furcsa vagy nehéz, hogy a nézők ennyire közel ültek. Jó volt őket is belevonni ebbe az egészbe.
Az általad alakított Barbi hivatott a kapunyitási pánikban lévő harmincas nők életérzését bemutatni. A darab többek között egy szociológiai alapú kutatásból indult ki. Szerinted miért tolódik egyre későbbre a nők gyermekvállalása?
Nem tudom, látom a jelenséget, és sok oka lehet, de nem vagyok kompetens a témában, noha sok mindent beletettem a szerepbe a saját életemből, tehát én is egyik képviselője vagyok ennek a korosztálynak és életformának is. 28 éves vagyok, anyukámnak ekkor már két gyereke volt, én viszont ettől még nagyon messze állok. Egyébként az általam formált karakter története, hogy Norvégiában él egy sátorban a barátjával egyik napról a másikra, tervek nélkül, az velem, néhány évvel ezelőtt szó szerint megtörtént.
A Két nő következő előadásai: május 18. és 19.
Első fotó: Borovi Dániel
