Kisebb zavar támadt az erőben, a hazai zenei élet nagyágyúi között. Fáy Miklós kritikus, Rácz Zoltán a Kossuth-díjas Amadinda Ütőegyüttes alapítója és a szintén Kossuth-díjas karmester, Fischer Iván egyelőre online feszülnek egymáshoz, Fáy egyik kritikája miatt.
Elmeséljük mi történt!
Történt, hogy Fáy írt egy kevésbé hízelgő kritikát a tavaszi fesztiválos Ránki-koncertekről. Itt olvasható.
Amire Rácz Zoltán egy stílusában valóban erősen megkérdőjelezhető levélben reflektált. Mégpedig az alábbiakat:
Nyílt levél Fáy Miklósnak – aki ismeri juttassa el neki
Idefigyelj te barom! Elolvastam a nyavalyás gondolataidat, Ránkiék tegnapi Mozart koncertjéről és betelt a pohár, elegem van belőled. Nagyon ügyelj arra, hogy soha többé be ne tévedj semmilyen koncertre, ahol fellépek, mert úgy kibaszlak a teremből mint a taknyot, te senkiházi szarjankó, te kitartott hímringyó. Nem értesz semmihez – régóta tudjuk – ócska frusztrált seggnyaló vagy, egy labdaszedő, aki csak a partvonalig jut el, onnét óbégat. Mégis hogy képzeled, hogy ezzel a törpe identitással a legnagyobb művészeket sározod be? Mit gondolsz meddig teheted ezt büntetlenül? Ébredj fel kispofám, amíg nem késő!
Na pá!
A kritikus pedig ezt jól kibeszélte Bolgárral a Klubrádióban, amire ma reggel Fischer Iván a Facebookján reagált. A bejegyzést pár órán belül, rengetegen megosztották.
Felhívták figyelmemet egy, a Klubrádióban elhangzott beszélgetésre Fáy Miklóssal, akit Rácz Zoltán „megtámadott”.
Sajnos a különben általam nagyra becsült Bolgár Györgynek nem sikerült ezúttal valós képet adnia a történtekről, és így a beszélgetésből az szűrődött ki, mintha egy vitriolos tollú, de egyébként objektív kritikusnak időnként el kellene viselnie sértett zenészek méltatlankodását, sőt fegyegetéseit.
Meg kell védenem Rácz Zoltánt, ugyanis a történet másról szól. Fáy Miklós nem kritikus, hanem bulvárujságíró. Néhány évtizede a zenekritikus szakma tiltakozott a minden képzettség nélküli ál-kritikus szerződtetése ellen, amelyet a Népszabadság akkori vezetője arra hivatkozva védett meg, hogy a lap azt szerződtet, akit akar. Ez az érvelés természetesen helyes, bár nem védi meg se a Népszabadságot, se az Élet és Irodalmat attól, hogy egy ilyen, bulvárlapokba való firkász szerződtetése lapuk szellemi színvonalának sokat árt.
Az, hogy időnként egy-egy muzsikusban felmegy a pumpa és visszabeszél, nem a kritikus kritizálása, fenyegetése, hanem a zenéletet évek óta mérgező Fáy-jelenségen való felháborodás. Azon, hogy magukat komolynak tartó kiadványok vezetői évek óta tolerálják, hogy zenei beszámolók helyett egy nárcisztikus botrányhős fanyalgásait publikálják.
Ez a jelenség sajnos tükrözi az általános szellemi sorvadást. Tóth Aladár és Kroó György gondolataira oda lehetett figyelni. Néhányan a maiak közül is írnak még értékes kritikákat itt-ott. De ezeket nem olvashatjuk fontos médiumokban, mert ott már nem a színvonal, a hitelesség, hanem a durva sértegetés hoz több olvasót. Itt tartunk, és nem csak a zenekritika terén. Rácz Zoltán erről írt-helyesen.
De akkor most kinek van igaza?
