Hankiss Elemér: A befejezetlen ember – második kiadás – Helikon Kiadó, 2015 – 344 oldal, kemény kötés – ISBN 9789632274966
Hankiss Elemér idén januárban bekövetkezett halála olyan hiányt teremtett, amit nem igazán akarunk felfogni. Pedig, ha valamikor, akkor most lenne szükség arra a nyitott és friss gondolkodásra, amit oly egyedi eleganciával volt képes művelni. Most lenne szükség arra a gondolkodóra, akit nem nyűgöz le, s nem béklyóz meg a sémákban gondolkodás koordinátarendszere. Még szerencse, hogy (újra) megjelent A befejezetlen ember. Így legalább kicsit olyan, mintha reflektálna bornírt hétköznapjainkra!
Hankiss Elemért nem kisebb ember vádolja plágiummal, mint Hankiss Elemér. Ráadásul önplágiummal! Önvallomás formájában, a könyv bevezetőjének 3. lábjegyzetében, s hogy egészen nyugodtak lehessünk – meg a keretes szerkezet is meglegyen! – a függelékben közli a plagizált könyvek listáját is. Néhány évvel ezelőtt az ilyesmire azt mondtuk volna, hogy frivol játék, most inkább – a legpozitívabb – pimaszságnak, fricskának tűnik.
A befejezetlen emberrel az a baj, hogy folytatás után kiált, ami az ismert okok miatt lehetetlenné vált. Az Olvasó – ha képes rá – kénytelen lesz fejben folytatni a Hankiss által megindított gondolatfutamokat, melyek éppen befejezetlenségük révén lehetnek fontosak, hiszen a szerző nem helyettünk akar gondolkodni, hanem velünk. Félretéve a korábbi szabályos formákat és a hosszabb kifejtés kényelmét, itt csak felvillant, megcsodál, a fény felé tart egy-egy gondolatot, majd továbblép, mert meglátott valami újat. Mint a kavicsokat gyűjtő kisgyerek, aki a keresgélés öröme közben felmutat egy-egy szép darabot, és elhagy másik százat-ezret, amihez érdemes visszatérni (neki vagy másnak).
Abban az országban ahol divatja van a sablonos, zárt, szabályokra épülő gondolkodásnak (alázatosan pökhendi gondolatkövetésnek), igazán megrendítő, hogy – ha csak a könyvön keresztül is, de – összefuthatunk valakivel, akit a kor és a tapasztalat vezetett el/vissza a jó értelemben vett gyermeki nyitottsághoz. Ahhoz a tisztázó szándékhoz jut(tat) el ezzel a „módszerrel”, ami élhetőbbé tehetné a magyar valóságot is, ha…
Városunk, országunk igazi, felelősségteljes és akár büszke polgárainak, „tulajdonosainak” érezzük magunkat, mi itt élő sokmindenkik? Vagy fáradt, közönyös hordaként trappolunk az utcákon, és idegesít minket, ahogy egy-egy villamos keserűen csörömpölve elhúz mellettünk?
– írja Hankiss a könyv 290. oldalán, s gyakorlatilag ezt a kérdést szegezi nekünk úton és útfélen, legyen szó apró, vagy még apróbbnak tűnő dolgokról/ügyekről. Hiszen ezekből áll össze az élet. Az élhető ugyanúgy, mint a borzalmas! S ha visszatérünk az agyonkoptatott kérdéshez, miszerint: ment-e a világ a könyvek által bármerre? Már tudjuk a választ:
A könyv – Olvasó nélkül – csak papír és tinta. Olvasóként most hálásak lehetünk a plágiumért, az önplágiumért.
