+ Irodalom

Pályatársak, tanítványok búcsúznak Hankiss Elemértől

hankiss elemér

Hankisst az érdekelte, hogy mi az igazság, nem pedig az, hogy kinek van igaza. Ha belenézett a tükörbe, sohasem egy akadémikus (tévéelnök) nézett vissza rá, hanem mindig csak ő.

Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában elhunyt Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének korábbi igazgatója, az MTA Irodalomtudományi Intézetének egykori főmunkatársa. Az mta.hu kérésére kollégái és egykori diákjai idézték fel a tudóssal kapcsolatos emlékeiket. Van emlékünk nekünk is róla egy könyvbemutatóról.

Meggyőződéses republikánus volt a tudományok köztársaságában

Budáról jöttünk haza, pár éve, elég késő este a feleségemmel az 56-os villamoson az akkor még talán Moszkváról elnevezett tér felé, és ott integetett Hankiss, hát ez tetszett nekünk, mert mégis híres kutató meg népszerű bölcselő meg egykori dicső tévéelnök, és 80 fölött is villamoson jár. Valahogy ki is fejeztük neki, persze nem ezzel a szóval, hogy szeretjük.

Szerintem ez az autótlanság volt a lényege. Nem abban az értelemben, hogy autóellenes lett volna – de a gépkocsi nem volt hozzánőve. Villamoskompatibilis maradt. Semmi érzéke nem volt a feudalizmushoz. A tudományok köztársaságában meggyőződéses republikánus volt. Beszédmódja azt fejezte ki, hogy állandóan készen áll a saját álláspontjának felülvizsgálatára. Híres figyelme, amellyel beszélgetőtársa felé fordult, őszinte kíváncsiság jele volt.

Szellős hely a tudomány, ahol akármilyen öreg és tekintélyes vagy, sohasem kerülsz teljes biztonságba. Egy doktorandusz, aki még alig nőtt ki a földből, tesz egy semmi kis megjegyzést, és az ember fejre áll tőle. Bárkinek lehet igaza, bárki tévedhet. Hankisst az érdekelte, hogy mi az igazság, nem pedig az, hogy kinek van igaza. Ha belenézett a tükörbe, sohasem egy akadémikus (tévéelnök) nézett vissza rá, hanem mindig csak ő.

(Horváth Iván egyetemi tanár, ELTE BTK)

Merjünk egyszerűen fogalmazni, merjünk tudatlannak tűnni

Valami rejtélyes okból Hankiss Elemér tarthatott speciális kollégiumot Király István tanszékén, valamikor 1974-76 között. Akkor jártam az ELTE bölcsészkarára, magyar szakra, és persze a félév elején kiosztott vaskos tantervben rögtön feltűnt a neve. Amikor elkezdtem az egyetemet, őt név szerint is emlegette (elítélőleg) a Párt valamilyen állásfoglalása, ezért is volt furcsa, hogy hogyan lehet órája a bölcsészkaron (nyilván valamilyen kultúrpolitikai manőverek eredményeként) – és amúgy is köztudomású volt, milyen érdekes, izgalmas és mulatságos írások fűződnek a nevéhez. Azonnal jelentkeztem hát, nem is voltunk sokan – talán 8-10 hallgató. Bár az indexembe (nem emlékszem, miért) ezt a két féléves kurzust nem vettem fel (aztán esztétika szakosként volt még egy féléves kurzusom vele), minden órán ott voltam, és máig úgy gondolok rá vissza, hogy meghatározta egész tudósi pályámat.

Nem is csak a tudás miatt, amit átadott – ami persze lenyűgöző volt, hihetetlenül széles körű és alapos –, nem is a tárgy miatt – verseket elemeztünk, addig sosem látott részletességgel, pár sort sok-sok órán keresztül, minden elképzelhető (és addig elképzelhetetlen) szemszögből-, sokkal inkább a tudósi és pedagógiai magatartás miatt, amit addig sehol nem tapasztaltunk, s utána is csak ritkán. Elemér minden véleményt, megjegyzést, ellenvetést türelemmel meghallgatott, senkit soha nem tromfolt le, nem utasított vissza. Ehelyett vitát provokált, visszakérdezett, és más nézetekre volt kíváncsi, kibontotta a mégoly ostobácska és gyengén megfogalmazott megnyilvánulásokból is a megfontolásra érdemes elemeket, mindenkire nagyon odafigyelt, kifejezetten érdekelte mindenki mondandója. Az órát közös munkának, szabad együttgondolkodásnak tekintette, aminek mintegy mellékterméke az ismeret átadása.

Ami az ismereteket illeti – legtöbbünk csakis az irodalmat (az irodalomtörténetet vagy az irodalmi szöveg elemzését) tartotta valóságos területének, legfeljebb néhányunk még a nyelvészet iránt érdeklődött. Elemér megmutatta, hogy a szociológia, a történettudomány, a lélektan (s még annyi más diszciplína) fontos és érdekes lehet nekünk is, hogy nincsenek határok a tudományok között, amikor az irodalmat (vagy bármi mást) vizsgáljuk. Hogy ne legyünk dogmatikusak, ne ragaszkodjunk egyetlen tudományszak szigorú alapelveihez. És ebben bátorság volt: arra szólított fel, hogy merjünk belevágni ismeretlen területek feltárásába, és – ez különösen fontos volt – merjünk naiv, butának látszó, alapvető, lerágott csontnak tetsző kérdéseket újra meg újra feltenni. Merjünk egyszerűen fogalmazni, merjünk tudatlannak tűnni.

Vagy tíz év múlva találkoztam vele újra – és megdöbbentett, hogy felismert (még ha a nevemre nyilván nem emlékezett is), vagy ha nem, ugyanolyan közvetlenül, kedvesen, baráti módon beszélgetett velem, mint amikor az órán ültük körbe az asztalt. Nem emlékszem, hogy (ritka) találkozásaink alkalmával valaha is semmitmondó, udvarias, érdektelen beszélgetéseket folytattunk volna, ahogyan az ember távoli ismerőseivel fecsegni szokott – mindig súlya, fontossága, érdekessége volt annak, amit mondott, mindig nagyon odafigyelt beszélgetőtársára anélkül, hogy hatalmas tudásával és kreativitásával, meghökkentő és innovatív gondolkodásával nyomasztotta volna partnerét. Tudósi kvalitásai mellett ez a nyitottság, odafordulás, kíváncsiság volt az, ami a legnagyobbak közé emelte. Elérhetetlen példa marad.

(Kálmán C. György, MTA BTK ITI)

A cikk folytatása az MTA oldalán.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top