Már egy sportcsarnoknyi ember jelezte, hogy nem vesz részt a Nickelback budapesti koncertjén októberben. De miért kell ezt egyáltalán jelezni? És miért utálja mindenki a Nickelbacket? Keressük a válaszokat.
Idén 20 éves a Nickelback, októberben pedig ismét Budapesten koncerteznek. A Chad Kroeger vezette Nickelback jelenleg a világ egyik legsikeresebb rockzenekara, annyi millió lemezt adtak el, amennyi ujjam nincs összesen. Mégsem véletlen, hogy külön eseményt szenteltek a koncert bojkottjának, a Nickelbacket rengetegen utálják. És ez nem azért van, mert Chad Kroeger kötötte be Avril Lavigne fejét. (A téma olyannyira nem új, hogy a Quart néhány évvel ezelőtt szentelt már egy cikket a Nickelback-gyűlöletnek.)
A Nickelback engem kicsit mindig a Pearl Jamre emlékeztetett, abban legalábbis mindenképpen, hogy a nagy grunge-triászból utóbbi csinálta a leginkább mama-kompatibilis zenét, nem csoda, hogy a Szomszédokban Etus néni is szívesen hallgatta takarításhoz. A poszt-grunge már eleve kicsit kiherélte a grunge tökösségét; a műfaj zászlóshajója, a Nickelback pedig olyan biztonsági játékot játszik, amin elég nehéz fogást találni.
Talán Poós Zoltán írta pár évvel ezelőtt Chris Cornell éppen aktuális lemezéről, hogy neki ugyan nem tetszik, de ez olyan mindegy, mert Amerikában biztosan elcsorog majd pár millió az ilyen kamionsofőröknek való albumokból. Ezekkel a zenékkel tényleg nehéz mit kezdeni, hiszen mit mondjon az ember egy olyan lemezre, amely noha teljesen érdektelen és jellegtelen, de kétségkívül profi munka.
A recept nem túl bonyolult: lecsiszolt, finom hangzás; énekelhető refrének baromi vastag vokálokkal; fix középterpesz és némi jópasis nézés a klipekben, illetve azok a bizonyos szövegek, amik akkor sem lennének sokkal izgalmasabbak, ha Chad Kroeger végighalandzsázná a dalokat az erdei törpök nyelvén. Az általam szemlézett Nickelback-szövegek valami olyasmit sugallnak a hallgatóknak, hogy ti mind különlegesek vagytok; mi ezt tudjuk, mi szeretünk titeket; együtt bármire képesek vagyunk, légy bátor, valamint vannak még olyan nóták, amik csak úgy simán a szerelemmel foglalkoznak, valahogy úgy, hogy az egyetlen szerelmem mondja nekem, hogy legyek bátor és bármire képes vagyok.
Persze az is lehet, hogy akkor sem utálnák kevesebben a Nickelbacket, ha mondjuk a harmadik lemez után a fentebb felsorolt elemekből elhagytak volna tetszőlegesen kettőt-hármat. Chad Kroeger és együttese engem kicsit azokra a gimis haverokra emlékeztet, akik tök mély érzésű, jó fej srácoknak tűntek, de aztán szép lassan kiderült, hogy ez pusztán egy csajozási technika. A Nickelback tudatosan csinál mindent: ugyan már nem a női szívekre utaznak elsősorban, hanem a nők pénztárcájára lemezgyűjteményének legmegbecsültebb pozícióira. Ha nem csinálnák ilyen jól, akkor nem is zavarna ennyi embert.
