Ki Hitler után a második legnagyobb művész?

hitler után ki a második legnagyobb művész

Művészet- és írásóra Adolf Hitlertől

Az értelmiségi világ dühödt kritikája, erotikus álmokat ihlető sztárocskák és viccbe illő kritikusok – ez a Hitler után a második legnagyobb művész című regény esszenciája az olasz Libero című lap újságírója, Francesco Brogonovo szerint. Brogonovo az alábbiakban felháborodottan ad hangot véleményének, miszerint Massimiliano Parente regénye, amelynek festő főhőse Adolf Hitlert tartja példaképének, blaszfém, antiszemita és rasszista. Vagy mégsem?

Azok számára, akik elolvasták, esetleg felfogták Massimiliano Parente Hitler után a második legnagyobb művész című új regényét, a legjobb kritika egy vitriolos bírálat lenne. Dühödt, könyörtelen. Mindenkinek azt kellene tanácsolni, hogy ne olvassa el a könyvet. Sőt, tiltsák ki a könyvtárakból, titokban tépjék ki a lapjait, hogy senki se vehesse kezébe a példányokat. A jobb- és baloldali politikusoknak egyaránt cenzúráért kellene könyörögniük, hogy száműzzék a piacról. A zsidó közösségtől, a Vatikántól, az önkéntes orvosoktól és minden antirasszista szervezettől felháborodott sajtóközleményeknek kellene érkezniük. Valakinek el kéne mennie a tévébe, hogy mondogassa: a Hitler után a második legnagyobb művész blaszfém, antiszemita, rasszista, pornográf, pedofil könyv. Ráadásul zoofil, hiszen a főszereplő egy nőstény csimpánzzal él együtt, amely – bonyolítandó az eset kriminalisztikai vonatkozásait – minden szempontból fiatalkorúnak tűnik. Azt kellene ismételni, hogy ez nem egy könyv, hanem egy őrült delíriuma. […] Tehát szörnyű patáliát kellene csapni, és szörnynek kikiáltani Parentét. Így hozzájutna minden sikerhez, amit megérdemel. A regény és a valóság összeolvadna, sőt, a valóság megadná magát a regénynek, és Parentét a világ legnagyobb művészeként ünnepelhetnénk. Mármint Hitlert kivéve. Végül is Max Fontana, a főhős is ezt mondja: hát mit csináljon egy művész, ha nem hatalmas felfordulást?

Felesleges elmondani, hogy a könyv ragyogó, fantasztikusan szórakoztató, felkavaró és intelligens. Ha így tennénk, az azt jelentené, hogy semmit sem értettünk meg a hírnév működési mechanizmusaiból, a kulturális világ dinamikájából.

A főhőst, mint mondtuk, Max Fontanának hívják, és művész. Rendkívül híres, és a gusztustalanságig gazdag. De nem mindig mentek jól a dolgai. Egy lúzer volt, akit senki sem értett meg. Akit piszkált az anyja és annak galériás ismerőse. Majd egy nap elment Párizsba azzal a szándékkal, hogy öngyilkosságot kövessen el: és még ezt is eltolta. Meghalás helyett ellátogatott a Musée d’Orsay-be, és ellenállhatatlan indulatnak engedelmeskedve Courbet híres festményére, A világ eredetére ejakulált. Természetesen letartóztatták, de ettől a pillanattól foga „művész” lett − aurával, vonzerővel, mindennel. Majd a Náci Pop Artnak szentelte magát. Mindenhová náci szimbólumokat rajzol, „csak odadob” egy horogkeresztet. A regény végén látványos listát találunk zseniális műveiről, többek között ilyeneket:

Gázkamra kilátással; 36 méteres horogkereszt, 36 darab, 1 méter hosszú Kinder csokoládés dobozból. De ilyeneket is: 66 szellentés fenék nélkül; Maszkok ötven év feletti nőknek vagy Babafésülő gép.

Miközben elmeséli hősének felemelkedését, Parente annak kézikönyvét is megírta, hogyan váljunk sikeres művésszé. Vagy megalkotta a valaha született legszórakoztatóbb olasz szatírát a kortárs művészet világáról, és nem csupán ennyit. […] Ízekre szedi a kritikusokat, újságírókat, írókat és az értelmiséget. Megvilágító erejű gondolatai vannak a televízióról. Szinte alig beszél könyvekről, ám annál többet sorozatokról, amik jobbak. Dexter, Doktor House, Colombo. És itt már a tévéről szóló tanulmányok földjén járunk. Ugyanakkor azonban magával ragadó művészettörténeti szöveget is olvasunk, amely világosan beszél a művészekről és műveikről − egyetemeken és akadémiákon kellene olvastatni. És ha ez nem lenne elég, akad cselekmény is, amelyet nem fejtünk ki, hogy ne tegyük tönkre. Akadnak gyilkosságok. Akad izgalmas és szándékosan komikus szex is.

A Hitler után a második legnagyobb művész olyan, mint egy rész a Simpsonsból: többrétegű, és mindenki azt ért meg belőle, amit akar és tud. Könnyesre röhögjük magunkat rajta, aztán pedig megindít. Aztán hirtelen kedves lesz, szinte romantikus. Majd kisvártatva ismét öklendezni kezd tőle az olvasó, vagy elfogja a nyugtalanító vágy, hogy megszállja Lengyelországot. Cinikus, szatirikus, a nagy amerikai komikusokhoz méltó fekete humor hatja át. Ha lefordítanák franciára, elsápasztaná Mihcel Houellebecq-et. Hollandiában párbajra hívhatná Herman Kochot. A tengerentúlon Bret Easton Ellis és Chuck Palahniuk lenne a társasága.

Látják? Szidnunk kellett volna, ehelyett… Ehelyett ez a dicsérő kritika hasztalan. Reméljük, hogy a rendőrség látja, és mihamarabb gondoskodik a letartóztatásáról. Ha elég híres lesz, nem fog hiányozni a pénz egy jó ügyvédre.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!