A tavaly év végén megjelent Apacs művészet – Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900-1919) című könyve kapcsán beszélgettünk Rockenbauer Zoltán művészettörténésszel, a Műcsarnok kurátorával. Interjú.
A könyv egy öngyilkossági kísérlet történetével indul. Akkoriban sok ilyen eseményről számoltak be, Seidler Irma esete azonban kiemelkedik a többi közül, mivel a Nyolcakhoz kapcsolódik. A sajtó támadta is emiatt a csoportot, és egyfajta boszorkányüldözés indult ellenük. Ha ezt az akkori kulturális közeg szimbólumaként értelmezzük, felfedezhetünk bármiféle párhuzamot a jelenlegi kulturális helyzettel?
A ma is nyomasztó, magyarországi „kultúrharc” gyökerei mélyre nyúlnak. A XX. század elején semmivel sem volt békésebb a hangulat, és éppoly szenvedélyes, a becsületsértésig elmenő polémiák folytak a művészeti élet szereplői közt a sajtóban, mint manapság. Az egyik legélesebb ütközőpont – akkori is, később is –a „nyugati modernizáció” és a „törzsökös magyar művészet” egymás elleni kijátszása volt, amely később, a két világháború között az úgynevezett népi-urbánus vitában öltött testet, és gyűrűzik tovább tulajdonképpen mind a mai napig. A Nyolcakra visszatérve, nem kellett őket félteni. A sajtóhadjáratban erősebbeknek és rafináltabbaknak bizonyultak az ellenfeleiknél.
Nem Ön találta ki az „apacs festészet” elnevezést, amely a huligán szinonímiájának számított, hanem akkoriban ezzel a gúnynévvel illették a festőket. Tisza István konzervatív politikus például a magyar kultúra legnagyobb ellenségét a Nyugatosokban, Adyban, a zenében Bartókban, később pedig a modernista festőkben látta. Kik, vagy kik lehetnének a mai “apacsok”?
Válaszolhatnám, hogy valamelyik neo-avantgárd vagy akcionista csoport, de ma a par-excellence művészi kérdéseknek koránt sincs akkora súlya, mint a századelőn. A költők nincsenek felruházva a „vátesz” szerepkörével úgy, mint Ady vagy Kassák volt, és a festők sem fabrikálnak utópisztikus ideológiákat képzőművészeti elvekre, mint hajdan a futuristák, dadaisták vagy később a szürrealisták. Most, érzésem szerint sokkal inkább a meglévő politikai szekértáborok logikája érvényesül – azaz a művészek politikai szimpátiájuk szerint tartoznak ide vagy oda, ha egyáltalán részt vesznek közéleti kérdésekben –, és a művészetet ma senki sem tekinti olyan társadalomformáló, megváltó erőnek, mint az avantgárd születése idején. Botrányművészet persze ma is létezik, de egyre nehezebb valós, valóban polgárpukkasztó eseményeket kreálni, szinte minden tabu ledőlt már.
Néhányan Czóbel Bélát, megint mások pedig Márffy Ödönt, Berény Róbertet vagy Tihanyi Lajost tartják a korabeli festészet meghatározó figurájának, vagyis nem egyetlen személy, hanem inkább egy-egy csoport (Nyolcak, Vadak, Művészház) vált a festészeti modernizmus alapjává. Ha visszamehetnénk az időben, Ön kinek a bőrébe bújna? Tudna választani?
Kézenfekvő lenne Márffy Ödönt mondanom, hiszen róla szól a doktori disszertációm, az ő életművét, sőt az életét is alaposan ismerem, és nemcsak róla, de feleségéről, Csinszkáról is sokat írtam. A polgári életmód iránti vonzalma kétségkívül rokonszenvesebb nekem, mint, mondjuk, Berény Róbert és Pór Bertalan kommunista lelkesedése a Tanácsköztársaság idején vagy a második világháború után, és nyilván nem szívesen bújnék a saját családját kiirtó majd öngyilkos Czigány Dezső bőrébe sem. Márffy életörömöt sugárzó, színes festői világát nagyon kedvelem, de legjelentősebb művésznek Czóbel Bélát gondolom a Nyolcak közül, őket megelőzően pedig Rippl-Rónai Józsefet. Mindketten világszínvonalú alkotók, festészetükben nyoma sincs az epigonizmusnak, kicsit szerencsésebb történelmi háttérrel mindenütt a legnagyobbak közt tartanák őket számon.
Párizs akkoriban azért is volt első számú célpont a művészeknek, mert a várostól – ha lerobbant lakásokban is – de műtermet kaphattak, és annyi ösztöndíjat, amennyiből talán pont nem halnak éhen. Ennek következtében a közép- és kelet-európai művésznövendékek elárasztották Párizst, tehetségükkel együtt pedig új látásmódjukat is magukkal hozták. Noha paradox módon Párizs anyagilag is támogatta a festőnövendékeket, a franciák egy része viszont kifejezetten ellenezte az idegen-művészetet. Ez a xenofóbia visszafelé is működött, amikor a Párizsban tanult magyar festők tértek vissza Magyarországra? Hogy fogadták a Vadaktól inspirálódott magyarokat itthon?
A modernizmus szélsőséges kritikájában Párizsban, itthon is vegyültek soviniszta, xenofób és antiszemita felhangok. A francia metropoliszban a századforduló tájékán igen sok külföldi művész tűnt fel, elegendő, ha a legnagyobbak közül Van Goghra, Picassóra, Van Dongenre, Modiglianira, Brâncuși gondolunk. A festők között ráadásul számos zsidó származású volt, akik az oroszországi pogromok, vagy pusztán a nyomor elől menekültek. Chagall, Soutine, Kisling, Pascin – és sorolhatnánk – mind Kelet-Európából érkeztek. Olyannyira meghatározó volt a jelenlétük, hogy az École de Paris elnevezést később sokan kifejezetten a Párizsban élő zsidó képzőművészekre használták. A francia kritikusok egy része rossz szemmel nézte tevékenységüket, és a zsidókat azzal vádolta, hogy a nyugat hanyatlásának az ügynökei, hogy tönkreteszik a szent, francia művészetet. Ne felejtsük el, Franciaország ekkor alig volt még túl a Dreyfus-peren! A Magyarországról érkezettek között is sok zsidó volt, többségük azonban neológ közegből jött, könnyen asszimilálódó, többnyire kikeresztelkedett fiatalember volt, akik mindenekelőtt magyar hazafinak tartották magukat, és Párizsba nem letelepedni, hanem tanulni mentek. És amit tanultak, haza is akarták hozni. Itthon azonban sokak számára épp ez az új, szokatlan, franciás stílus miatt számítottak a „magyarságtól idegen ízlés” terjesztőinek, és ezt igen hamar összekapcsolták a származásukkal is.
Az I. világháború aztán véget is vetett a Nyolcaknak, és a francia-magyar kapcsolat is jó időre megszakadt. Hogyan hatott ez a jelenség a magyar művészetre?
Katasztrofálisan. Mondhatnám mai napig nem hevertük ki. A XIX. század végének, huszadik század elejének művészi kivirágzása Magyarországon páratlan eredményt hozott, és ez jórészt az akkor még háborítatlan magyar francia kapcsolatoknak volt köszönhető. A szinte kétlaki életmódnak az első világháború brutálisan vetett véget, Párizs szerelmeseit, a kint dolgozó magyar művészeknek menekülniük kellett, aki maradt azt internálták. Elszakadt a köldökzsinór, amely Magyarországot a modernizmus legizgalmasabb központjához kötötte. Az igen ígéretes, és éppen szárbaszökkenő magyar kubizmus elenyészett, egyszerűen elsöpörte a történelem. Mindezt a rossz érzést aztán tovább fokozta Trianon-sokkja. A befagyott magyar-francia kapcsolatrendszer csak fokozatosan engedett fel az első világháború után, és a korábbi gyümölcsöző színvonalat soha többé nem érte el. Mindehhez hozzájárult még egy súlyos csapás: a magyar avantgárd – mivel aktívan támogatta a baloldali politikai változásokat, így egy ideig a Tanácsköztársaságot is – 1919-et követően emigrációba kényszerült.
A könyv tele van izgalmas, a századelő modernistáiról szóló anekdotával: amikor például Czóbel ismertebbé vált, már nem látta szívesen a magyar művészeket párizsi műtermében, Ady úgy írt kritikát egy Gauguin-kiállításról, hogy el sem ment, Bartókot pedig visszahúzódó embernek ismerték…
Ady Endre vérbeli, duhaj volt, a Nyolcak valamennyi tagjával cimborált, számos anekdota fűződik nem egyszer vaskos tréfáihoz. Bartók Béla személyisége viszont pont az ellenkezője Adyénak, ő absztinens volt, nem kocsmázott, sőt igen szűkszavú, társaságban visszahúzódó embernek számított, aki csak a munkájának él. Ezért volt valóságos reveláció számomra, hogy Bartók mégis milyen segítő jó viszonyt ápolt a Nyolcak tagjaitól kezdve Rippl-Rónai át Kassák Lajosig. Czóbel ugyancsak magának való ember volt, aki ha kevésbé tüskés, igazi iskolateremtő lehetett volna. Elképesztően nagy hatása volt a századelőn nemcsak fiatal társaira, de az idősebbekre is. Ő maga azonban nem vágyott semmiféle vezérszerepre.
Nemrég jelent meg az új Márffy-kismonográfiája a Kossuth Kiadónál. Dolgozik most valamilyen új könyvön?
Egy könyv nálam mindig következmény. Akkor írok könyvet, amikor olyan mértékben felszaporodott a kutatási anyag a számítógépemen, hogy szinte magától könyvvé áll össze. Több minden foglalkoztat most. Barki Gergellyel felfedeztük magunknak a szinte ismeretlen magyar kubizmust, de vonzódom az École de Paris magyar alkotóinak problémájához is. Hogy ezekből lesz-e könyv, nagyrészt azon is múlik, kapunk-e olyan komoly kiállítási lehetőséget ezekben a témákban, mint az elmúlt tíz esztendőben.
