Az idei Friss Hús nemzetközi rövidfilmfesztiválon díjat ugyan nem kapott Dombrovszky Linda Hetvenes című filmje, de mindenképpen figyelmet érdemel az elöregedő társadalomról szóló alkotása.
A vetítésen a film nagy részét végigkuncogta a közönség, pedig nem tűnik abszurdnak, amit elmesélsz.
A filmben eljátszunk egy szerintem abszurdnak tűnő, de mégsem teljesen lehetetlen gondolattal: mi lenne, ha hoznának egy törvényt az Európai Unió egyik meg nem nevezett államában, mely szerint minden 70. életévét betöltött állampolgárt el kell altatni. A társadalom ugyanis nem tudja már eltartani őket, feleslegesek, az Álomgyárban néhány napos kényeztetés után „humánus” módon kell tehát megszabadulni tőlük. A film dokumentarista részeinek forgatása során többször blöfföltem: az interjúk készítése során úgy tettem fel a kérdést a be nem avatott alanyoknak, mintha a törvény valóban készülőben lenne. Bármilyen hihetetlen, többen meg sem lepődtek rajta. Talán mégsem olyan abszurd a felvetés? Az persze biztosan sokat számít egy vetítésen, hogy a nézők tudják előre, mire ülnek be. Volt olyan ugyanakkor, aki a televízióban botlott bele a filmbe, és külföldi vetítésen is előfordult, hogy a film huszadik percéig teljesen valóságosnak hitték az egészet, és egyáltalán nem nevettek rajta, sőt felháborodást is kiváltottunk „erkölcstelen és etikátlan” gondolatainkért.
Honnan jött a téma ötlete és miért döntöttél az áldokumentumos forma mellett?
Somogyi Gyuri, a film forgatókönyvírója áldokumentumfilmként álmodta meg a történetet, s ez nekem rendezőileg is nagyon megtetszett: azaz úgy tüntetni föl az egészet, mintha igaz lenne, holott nyilván egy kitalációról van szó. Számomra ez a műfaj nagyon kézenfekvő volt: a dokumentumfilm és a fikciós film formanyelve egyaránt foglalkoztat,itt szinte mindent kipróbálhattunk. Törekedtünk arra, hogy félrevezessük a nézőt, mindeközben a színészek és néhány direkt poén nyilvánvalóan idézőjelbe rakták a sajnos nem teljesen elképzelhetetlen történetet.
Többen mondták és írták is, hogy ez a film magyarázatot adhat a holokausztra is. Te tennél ilyen állítást, vagy túlzásnak érzed? Mi motivált egyébként a film készítése során?
Bármely embercsoport diszkriminációja elkeserítő, kiirtása pedig az egyik legkegyetlenebb dolog, amit az emberiség elkövethet(ett). A történelem során számtalan olyan eset volt, amikor a hatalom koholt egy magyarázatot arra, miért semmisítene meg akár több százezer embert: faji, etnikai, vagy akár politikai okból. A Hetvenes törvény valami hasonlót feltételez: vigyázzunk, mert eljöhet annak is az ideje, amikor az öregedő Európában már nincs pénz és energia az idősek eltartására, gazdasági hasznuk nincs, a fiataloknak saját megélhetésük is probléma, meg kell tőlük szabadulni. Ősi törzseknél egyébként nem ismeretlen az öregekkel való mostoha bánásmód, sőt az is előfordul, hogy ők önszántukból „szabadítják meg” egy újabb éhes szájtól a közösséget. A film elkészítése során az motivált, hogy felhívjuk a figyelmet ennek veszélyére a mi társadalmunkban – mert bár racionálisan mindenre van magyarázat, akár arra is, hogy a nyugdíjasok gazdaságra gyakorolt terhére gyógyírt keressünk, a legfontosabb mégis az: emberek maradjunk és tiszteljük az élet szentségét.
A forgatásban részt vevő idősek hogyan reagáltak a történetre?
Mintha fordítva lenne: sok idős ember előszeretettel hangoztatja, hogy ideje lenne már távozni… Ezt is a környezet hibájának tulajdonítom: a világ sok mindenben szuggerálja, hogy a fiatalságé, az erőé, a szépségé a hatalom, ahogy kopik minden, mintha az élethez való jogunk is kopna. A filmben szereplő idősek egyáltalán nem tartották elképzelhetetlennek a Hetvenes törvény megszületését, sokan közülük el is hitte, hogy van ilyen. Szomorú és elgondolkodtató, hogy ezt feltételezik a világról, amiben még néhány békés évet élhetnének, miután végigharcoltak egy vagy két háborút a hazájukért, amiben utódaik élnek, megélték a kitelepítést, munkaszolgálatot, holokausztot…
A szekcióban a legnagyobb tapsot a te filmed kapta, végül díjat még sem kaptál. Csalódott vagy?
Idén nem tudtam részt venni a fesztiválon, ezért néhány korábban látott filmtől eltekintve nem ismerem a többi versenyfilmet – tehát nem tudtam sajnos együtt izgulni a többiekkel. Csalódást akkor éreznék, ha nem kaptam volna számtalan visszajelzést a nézőktől, mi szerint sikerült egy gondolatébresztő filmet csinálni egy fontos társadalmi problémáról , s mindeközben sokan még a filmes tudásunkat is felfedezni vélték a sorok között…
