A 80-as évek második felében kezdtem el vásárolni Batthyány Gyula műveit, néha olyan árat adva egy-egy képért, ami akkor sokakat megmosolyogtatott. A gyűjteményemet bemutató első, 1996-ban megjelent kötetbe nyolc alkotását válogattam be: voltak néhányan, akik alaposan meglepődtek azon, hogy a műgyűjtők közül elsőként, s rögtön ilyen hangsúlyos gesztussal álltam ki e sokáig lenézett életmű mellett. Akkor is azt mondtam, amit most: Batthyány Gyula művészetének megítélése nem ízlés kérdése. Ekkora vizuális erő, ilyen komponáló- és rajzkészség, ennyire önálló világ mellett nem lehet elmenni elismerő szó nélkül, fensőbbségesen legyintve egyet a hazai műtörténeti kánon könnyen betanulható formuláira hivatkozva. A világ gazdag, sok rétegű, rengeteg „érvényes” olvasata van, így hát felesleges és káros bezárkózni egy magunkra erőszakolt, egy dimenziójú értékrendbe. Hogy ami szürke, ami darabos, ami szomorú, vagy ami redukált és konstruktív, az érték, s ami érzéki, áradó, színes és dekadens, az talmi, felszínes, sőt: giccs. Mert aki szereti Vajdát vagy Nagy Istvánt, annak utálnia kell Batthyány művészetét. Én mindezt másként gondolom: meggyőződésem, hogy nem kell és nem is szabad ezeket az életműveket, ezeket az értékeket egymás ellen kijátszani. A művészet ebből a szempontból is olyan, mint a gasztronómia: a különböző, egymástól gyökeresen eltérő konyhák, iskolák és séfek egyaránt képesek maradandó értékeket létrehozni, melyek közül a súlyos és tartalmas fogások mellett a könnyed, virtuóz ízkombinációk is elismerésre méltóak.
Batthyány Gyula: Arcok és álarcok, 1934 (részlet)
Batthyány Gyula festészetét sokan elutasítják: erővel, zsigerből, hangosan és büszkén. Mintha az ellenérzés kifejezésének intenzitása a művészi jóízlés mértéke lenne. Vannak, akiket valóban taszít ez a világ, és nem ok nélkül: ez a művészet minden részletében át van itatva egy olyan tudással és érzékiséggel, melynek homályos és bonyolult „szabályrendszerébe” szinte csak a társadalom legmagasabb régióiból érkezve lehetett és lehet bepillantást nyerni. Ez a végtelenül delikát, nagyon zárt univerzum sokak szemében azért is visszatetsző, mert kívülállóként sosem élhették át a beavatottsággal együtt járó örömöket. A helyek, az emberek, a ruhák és a szituációk is idegenek számunkra, hiszen ebben az országban évtizedeken át igyekeztek eltűntetni mindent, ami erre a világra emlékeztetett. Hosszú időn át feleslegessé, sőt kínossá vált a kifinomult ízlés, elfelejtettünk eligazodni a minőségi öltözködés, a divat és a gasztronómia felsőbb régióiban. Melyikünk ismeri fel a különböző anyagokat, igazodik el magabiztosan olyan szavak között, mint a taft, a muszlin, a szatén és a lamé, ki ismeri fel a nagy párizsi divatszalonok, a Rochas, a Lanvin vagy a Schiaparelli egykori, híres ruha-költeményeit? Olyan kreációkat, melyek Batthyány képeiről ragyognak, s melyek megszerzéséért régóta ölre mennek egymással a világ nagy múzeumai.
Batthyány Gyula: Caroussel, 1920-as évek
A formailag burjánzó, érzékiséggel telített látvány, a test leplezetlen kultusza nagyon intenzíven hat a nézőre, s ez az effekt sokakat hoz zavarba Batthyány képei előtt. Bravúros festői modorát, túldíszített felületeit, szokatlan színhasználatát látva a régi kapaszkodókban bízók könnyen alkotnak ítéletet a giccs jelzőjét hívva segítségül. De ez a tobzódó, habzsoló, az érzékeket kifáradásig hajszoló, néha bizony émelyítő vizualitás éppen úgy a sajátja volt számos, egykor lenézett, de ma már a klasszikus kánonba emelt korszaknak, irányzatnak és alkotónak: gondoljunk csak a manierizmusra vagy éppen az Orosz Balett induló éveinek barokkos gazdagságú összművészeti programjára.
Közel nyolc évvel ezelőtt, az első Batthyány-monográfia előszavában írtam a következő sorokat:
Sokszor vitatkoztam már Batthyány Gyula művészetéről. Érveltem mellette, s közben arra gondoltam, milyen jó volna, ha már ott tartanánk, hogy gyengeségeire, hibáira kellene felhívni a figyelmet. De még messze vagyunk ettől a pillanattól, mert Batthyány is messze van attól a presztízstől, melyet megérdemel.
Ma is hasonlóan fogalmaznék.
Mindezek ellenére, aki ismer, jól tudja, hogy a hozzám igazán közel álló festészet egészen más hangon szólal meg. Tudja, hogy Batthyány művészete sosem ért el bennem olyan hatást, mint Vajda, Nagy István vagy éppen Csontváry képei. De a művészet nem csupán arra való, hogy a katarzis megrendítő pillanatában a néző csendben szembenézzen önmagával. Nyújthat önfeledt örömöt, kínálhat elsöprő vizualitást és a rácsodálkozás élményét, melyet a megfestett anyag érzéki szépsége, a csoportfűzés bonyolult áradása vagy a virtuóz rajz látványa szül bennünk. Mindig nyitott attitűddel közelítettem a művészet felé: szeretek elmerülni a különféle világokban, inspirál, hogy megismerjem a belső törvényeit, élvezzem az értékeit, hogy aztán kilépve belőlük új izgalmakat keressek. Úgy, hogy közben otthonossá válok bennük, és bármikor visszatérhetek hozzájuk. Ezt ajánlom mindenkinek: felejtse el előítéleteit és hagyja, hogy Batthyány gáttalanul áradó festői világa magával sodorja.
Batthyány Gyula: Kalapos nők, 1930-as évek
A cím feletti fotón Batthyány Gyula és Andrássy Katalin, a későbbi Vörös grófnő.
A szöveg a kiállításhoz kapcsolódó monográfia előszavaként jelet meg:
Molnos Péter: Gróf Batthyány Gyula – Kieselbach Galéria, 2015 – könyvterv: Fákó Árpád – keménykötés, védőborító, 240 oldal – ISBN 9786155199080
Március 16-án nyílt meg a Kieselbach Galériában minden idők legnagyobb Batthyány-kiállítása. Az április 16-ig nyitva tartó tárlaton hat teremben közel száz műalkotás kerül a nézők elé.
