A Pannon Egyetem V. Magyar Napok rendezvényére a világ megannyi szegletéből jöttek, hogy egy-egy órára találkozzanak a tér és az idő metszéspontjában.
Veszprém, 2015. március. A nyugati magyar diaszpóra volt idén a téma, és András Sándor költő, irodalomtörténész, az Arkánum folyóirat szerkesztője első kézből mesélt a nyugati magyar irodalomról. Balázs Imre József tette föl a kérdéseket, melyeket csak András Sándortól lehet megkérdezni.
Mennyire nehéz ezzel a fogalommal, hogy nyugati magyar irodalom, értelmesen dolgozni, épp a sokfélesége miatt, s amiatt, hogy félrevezető homogénnek gondolni ezt a képződményt.
– mondta Balázs Imre József, aki a költővel már egy kötetnyi anyagot beszélgetett.
András Sándor arról is mesélt, milyen volt a különböző nyugati országokban, hol és hogyan érezte magát.
Németországban éreztem magam a legjobban. Angliában az teljesen normális, hogy az ember az időjárásról beszél állandóan, udvariasságból. Nem politika, nem vallás, hanem időjárás. Ez borzalmasan idegen volt. Ráadásul Oxfordba kerültünk, ott pedig teljes béke volt, s ebbe bekerülni, Budapest elhagyása után – elég szörnyű volt. De volt ott egy magyar társaság, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, és az nagyon hihetetlen jó volt.
Amerika is egész másképp rajzolódik ki a szavai nyomán, mint amit mi itthonról ismerünk. Soha senki nem lopott el vécépapírt, mondta. A táj, a nagyság, az óceán is nagy hatást tett rá, bár tíz év kellett hozzá, hogy érezni kezdje az országot, ne csak azt lássa, amit Európából lát az ember Amerikáról.
Mindenki New Yorkot ismeri – de New York nem Amerika. Vidéken az emberek barátságosak, kedvesek. Az a fiatalember, aki tölti a benzint, az pontosan tudja, hogy valahol én is töltöm a benzint.
Ami nyugaton jellemző, folytatta a kérdésre, a többközpontúság, míg Magyarország nagyon Budapest-központú. Minden nagyvárosban volt magyar, voltak barátok. Ennek a hangulata, ez a szabad szellem megvolt minden eseményen. Az emberek nem politizálnak, nem veszekednek, egyenlőség volt, nem alá-és fölérendeltség.
Ami ma Magyarországon van, ami őrület. De a politikáról való beszéd nem arra való, hogy társaságban, egy összejövetelen beszéljünk róla. Soha nem fogok meggyőzni egy reformátust arról, hogy legyen katolikus.
Borbándi Gyula írja, hogy a nyugati magyar irodalom megszűnt 1990-ben, ahogy az Új Látóhatár vagy a párizsi Magyar Műhely ténylegesen megszűnt. De András Sándor különbséget tesz irodalmi élet és irodalom között. Az irodalmi élet eleven valami, bonyolult, rengeteg szervezettel, és az emberek úgy beszélgettek, mintha tegnap váltak volna el.
Viszont azzal, hogy ez megszűnt, kialakult a nyugati magyar irodalom, egy lezárt egysége a műveknek, mely nem kapcsolódik emigrációhoz, ez egy szigetcsoport, amiben van valami közös, és hihetetlen sok különbség. Cenzúra is volt, öncenzúra is. De aztán arra gondoltam, ha már itt kinn vagyunk, a fene egye meg, akkor írjuk azt, amit akarunk!
Honvágya senkinek nem volt. Nem ismerek olyat, aki nem élte volna meg azt, amit én: azt álmodjuk, hogy otthon vagyunk, és nem tudunk kijönni. Ha más nem, ez kijózanított bennünket.
András Sándor a végén, hogy megfoghatóvá váljék, miről volt szó, felolvasott néhány verset a saját kötetéből:
Elmélkekedés egy különleges alkakalomról
Miért kerül annyi szar a gondolatomba? – kérdezi idülten.
Nem jut jobb dolog az e szájamba
felelem csecsemő türelemmel.
Akárhova nyúlok, ha csak ki nem nyúlok,
minden nagy dolog büdös,
kis dolgokkal pedig nem bíbelődöm.
De ne törődjék vele, vigasztalom
Nem igazán nagy dolog. Katonadolog.
Egy szaros csatatéren.
Ha egészségét félti
gargalizáljon időnként Mallarméval.
Freskó (részlet)
Nem arany, nem, csak szaros szájú,
nem költő, csak mondnok vagyok, vagy okozat,
de mindenképp, ha oktalan is,
véres, hites, ügyes és
hallgatólagos pofázhatnékomban is érdekes
tömérdekes, tömérdek s, meg z, meg a, meg e
mondolatok baljósa,
hebegve álmok fullajtára,
tühök dadognoka, ágálok,
itt és must, és kiforratlan,
közügyben minden közhelyen,
zsákutcák között keresve kiutat,
miközben hallom a vakablakokból:
ha forr a dal már, le kell hűteni
nehogy megégesse a szájakat.
(…)
Robbantani.
Jobbantani.
Felvágott pólyából egy szabadabb pályát.
Császármetszeni az édes anyanyelvet.
(…)
Nagy Imre
Utolsó kívánsága az akasztás előtt,
hogy fönntarthassa a szemüvegét.
Amikor összerándult a teste,
és előrezökkent a halálba,
a fémkeretes könnyű üveg
betonra hullott, és megrepedt.
Ha látni akarsz, vedd föl,
tedd föl, és tekints
a repedt világba.
