Egy fújtató ló készül kitörni a karámból, csak szalad neki a világnak ijedten, megzabolázhatatlanul. Szemével ránk mered, szinte áttöri a falat. Nem sokáig álljuk a ló tekintetét, jobbra fordulunk inkább, ahol egy, a hideg konyhakövön fekvő nőt látunk, akinek teste mintha szublimálna éppen, valamely más világba. Sylvia Plachy az 56-ban New Yorkba disszidált magyar származású fotóművész lenagyított emlékképeit nézzük éppen a Magyar Fotográfusok Házában.
És belesajdul a szívünk. Annyira emberi, annyira a miénk, és annyira mélyről jövő. Olyan, mint egy félig kinyitott (vagy becsukott?) bőrönd, amelyből kilógnak a ruhadarabok: ujjai a Szicíliában csoszogó fekete kendős néni, a nicaraguai nyomornegyedben fetrengő meztelen purdé vagy a falba ütköző elefánt arca, aki tudja, nincs kiút a rácsok mögül.
Járkálunk a gondolatlenyomatok között, és egyre azon törjük a fejünket, önarcképeket nézünk valójában, még akkor is, ha a vásárban üldögélő férfi lába közé szorított libát látjuk vagy ha a kisgyerek arcát maszkként beterítő rágógumis fénykép előtt állunk, nem beszélve a kólaautomatán nyújtózkodó pókról. A szürreális ló portré méreteit tekintve talán az egyik legnagyobb a 110 fénykép között, a tőle jobbra lévő szublimáló nőalak pedig egy színházi jelenetet ábrázol. Az ötvenhatban, lovaskocsiban rejtőzködő, és az osztrák határon végül szerencsésen átjutó Sylvia Plachy fényképei tele vannak derűs melankóliával: a színházi kép mellett például egy temetésről és egy esküvőről készült, füstben úszó sorozatok függenek, mintegy jelezve az élet körforgását.
A kiállított fényképek közül csak bajosan mondhatnánk meg pontosan hol és mikor készültek. Az időtlenséget csak részben kölcsönzi a fotográfiák fekete-fehérsége. Valami másnak, valami többnek, valami megfoghatatlannak kell itt lennie, ha egyszerre megfoghatóvá válik a látható és a láthatatlan világ közötti szűk mezsgye.
Mert azzá válik. Tapinthatóvá. Ízlelhetővé. A Sors című, két lovat, és egy hosszú utat ábrázoló fénykép például 1996-ban készült, de ha ránézünk olyan érzésünk támad, mintha még 56-ban, az ominózus menekülés alatt exponálta volna Sylvia. A 2011-ben Missisipiben fotózott Elliot a téli kertben című, egy fekete kabátos férfit hátulról ábrázoló jelenet, akár Magyarország valamely eldugott falvában is játszódhatna az ötvenes években. Az 1975-ös a késő nyár a Berskhir-i hegyekben című kép pedig André Kertész-világát idézi.
Nem véletlen az egybeesés. Sylvia Plachy ugyanis magától Kertésztől is tanult fotózni, amikor a New York-i Pratt Institute művészeti iskolában, egyik tanára javaslatára felkereste a világhírű művészt. Kertész örömmel foglalkozott vele, mintegy unokájaként tekintett a fiatal lányra, akinek a képeiről a következőket mondta:
„Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással, emberiességgel megtapasztalni, és filmen rögzíteni.” Kettőjük mély barátságát ezen a kiállításon is megidézi az „Árnyjáték André Kertész falán” (1984) című fotográfia.
A finoman egymásra lehelt hangulatképek ugyanakkor látleletek is a 20. század történelméről: a Dachauban lógó rabruhák, a szocialista szobormonstrum lábánál mászkáló másfél éves gyerek, és végül a felszabadulást jelző, a hivatalnok szobáját Tito képe nélkül megörökítő munkák mind-mind erről tanúskodnak. A történelmi jelzőtáblák észrevétlenül csúsznak át jelenünkbe, ahol a Szaúd-Arábiában fényképezett Hangtalan sikoly című képen álldogáló kislány, a Ruandában menetelő tehenek vagy az éppen összeomlott World Trade Center porfelhőjében rohangáló emberek kísértetiesen kongatják a vészharangot a nézelődő fejében.
Az emlékképek között, üvegvitrinben sorakoznak Plachy egyetlen fiáról, az Oscar-díjas Adrian Brodyról készült képeslapfotók is: Adrian úszni tanul, cigivel a szájában macskát ölelget vagy éppen katonáskodik egy filmszerep kedvéért. Noha a tizennégy kisméretű fénykép oldja valamennyire a fentiek miatti nehézlégzést, kifelé menet mégiscsak azt ismételgetjük magunkban, amit a kis Sylvia kérdezgetett folyton a mamájától elalvás előtt: Mikor lesz holnap?
