Én egy mesét írtam. Mintha az aranyalmát ellopták volna a kertből, és el kell indulni megkeresni.
Tele van a terem szerda estén, tolmácskészüléket nem kérő büszke egyetemisták és nagyszülő korú hallgatóság jött el Katya Petrovszkajáért és Halasi Zoltánért a Goethe Intézetbe.
– Te is Oroszországból származol? – kérdezi szomszédomtól az ő másik szomszédja, mindketten fiatal lányok, ég és föld. Nem, feleli a kérdezett, a másik pedig folytatja: – A nagyapám orosz ortodox volt, kilencvenkét évesen pusztult el. Azért mondom, hogy elpusztult, mert rossz volt a kapcsolatunk, vagy dohányzott, vagy piált, vagy nőzött, a szemétláda.
Jó kis bevezetés, gondoltam, egy olyan estéhez, melyen két vezérfonal mentén beleásunk Kelet-Európa múltjába, az eltűnt jiddis kultúra mai napig könyvként is kézzelfogható hatásába. Mert ezért vagyunk itt, megnézni és meghallgatni azokat, akik a témához nyúltak, nem parancsra, hanem erős belső motivációból. Persze tengernyi más is emlékezik a holokausztra, például Ralph Giordano, Hitchkock, vagy Simpsonék. Ez az este azonban más.
A holokausztot, a zsidó nép huszadik századát két utód kétféleképpen közelíti meg. Katya Petrovszkaja Talán Eszter című könyvében, Halasi Zoltán Út az üres éghez című kötetében, mely utószónak indult egy lefordított holokauszt-siratóhoz. Sok út van a feldolgozáshoz: lehet tagadni, lehet a jelenből visszanézni, és lehet valójában és egyúttal képzeletben visszamenni.
Huzat volt akkor is, amikor ott álltam a peronon, és végigpásztáztam tekintetemmel a tetőszerkezet lendületes ívén ékeskedő nagybetűs feliratot: Bombardier. Isten hozta Berlinben. Letapogattam a betű körvonalát, némileg unottan, de ezúttal is elálmélkodva az üdvözlés kegyetlenségén. (Talán Eszter)
Katya Petrovszkaja tizenöt éve él Németországban, és németül írta meg könyvét a saját családjáról.
A könyv fordítás, az eredetije még nem létezik. Azt éreztem, hogy ez a szöveg oroszul nem működik, de németül minden a helyére kerül. Talán egyszerűbb német írónővé válni, mint írónővé válni. Ha oroszul írok, az valamiféle memoár lesz, hiszen ahhoz a néphez tartozom, aki szenvedett és áldozat volt. Ha németül írok, akkor én vagyok, nem zsidó származású, hanem ember. Nem akarok áldozat lenni.
Katja nem tartja magát írónak, könyvét sem regénynek. A kérdésre, hogy az utazás Lengyelországba, s hogy ez a nyomozás valóban megtörtént-e, két másik kérdést állított szembe.
Nem az a fontos kérdés, hogy hol végződik az észlelés és hol kezdődik az irodalom. Egy-egy fejezetet az őrültségig kutattam, máshol semmit. Mi az, amit szeretne az ember? Ez a nagy kérdés.
Meg kell kísérelnie az embernek elmenni a saját határaiig, és ha elment oda, ez adja a jogot ahhoz, hogy valamit írjon. Én nem vagyok azonos a történetemmel. Mintha a vér magyarázna valamit. A nagy kérdés valójában: miért ülünk most itt? Ezt is kérdezhetném magamtól.
Halasi Zoltán számára lehetőség adódott, hogy belenézzen a történelem arcába, hogy belülről ábrázolja a holokausztot, mint a kor tanúja. Utószót akart írni Jichak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című verséhez, de aztán mélyebbre hatolt a történelemben, és amikor elérte a legmélyebb pontot, valamit kezdeni kellett vele.
Ezt a sokrétű, színes, erős, nyolcszáz éves zsidó tradíciót kitörölték, nem lehet feléleszteni. Én mégis úgy írtam meg, mintha mindennek ellenére létezne, bár nem 1930 nyelvezetén. Szerepjáték volt az egész.
Közös a két íróban, hogy mindketten sokat utaztak, mindketten hat évet dolgoztak a könyvön, hogy szembenéztek a fájdalmas múlt elbeszélésének hogyanjával, s hogy saját bevallásuk szerint nem regényt írtak. De nemcsak a szerzők, a könyvek is beszélgetnek és megérintik egymást, ahogyan Kurdi Imre, a fordító és moderátor fogalmazott. Ezt azonban az olvasónak magának kell megtapasztalnia.
Katya Petrovszkaja: Talán Eszter. Magvető, 2014.
Halasi Zoltán: Út az üres éghez. Jichak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről. Kalligram, 2014.
