Le merjük fogadni, ha valakitől megkérdezzük, mi az a Zabhegyező, a többség azt válaszolja, jó esetben, hogy egy könyv. De mit válaszolna arra, hogy Rozsban a fogó?
Áprilisban jelenik meg Salinger (fent a képen), nálunk is világhírű könyve Barna Imre új fordításában, melynek új címe Rozsban a fogó.
Sok újságíró és író rémálma a címadás, merthogy sok múlik rajta. Az irodalmi jellegű címek a neten 99% valószínűséggel nem állják meg a helyüket, legalábbis a Rozsban a fogó címre vajmi kevesen kattintanának. L. Simon Lászlónak több hónappal ezelőtt volt egy javaslata, mely szerint érdemes lenne megvizsgálni, hogy egyáltalán alkalmas-e az internet az irodalom közlésére. Ez a cikk, persze, nem erről szól, de valóban érdemes lenne megvizsgálni, hogy a neten való olvasási szokások mennyiben preferálják az irodalmi művek nyelvezetét. Szerintünk csöppet sem, de ennek okáról lentebb.
Barna Imrével a port.hu készített interjút az új fordításról, amely interjúban a cím dilemmája mellett…:
Rögtön itt van a könyv címe. Ha megkeressük a 22. fejezetben azt a párbeszédet, amelyből a cím kibontakozik, a magyar fordításban valami nagyon nem stimmel. Természetesen a műfordító milliószor beleütközik megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe, és a maga módján a régi fordítás ezt a gondot bravúrosan megoldotta, hiszen a Zabhegyező nagyszerű cím, sőt bizonyos értelemben frappánsabb, mint az eredeti. Nem véletlenül vetette fel Salinger egyik íróbarátja még a megjelenés előtt, hogy a The Catcher in the Rye talán nem eléggé fülbemászó.
…arról is beszélt, hogyan ültette át kortárs nyelvhasználatra a regény nyelvezetét, illetve Salinger finom, olykor prózaversbe hajló szaggatott stílusát.
A legfőbb megoldásra váró probléma azonban a regény nyelvezete volt. Ez a könyv bizonyos értelemben a beatirodalom előfutára, vagyis annak a kornak az alapműve lett, amit hatvanas évek néven emlegetünk ma. Bár 1951-ben jelent meg, és az Útont is megelőzte, a hatása jócskán áthúzódott a későbbi évtizedekre. Több szempontból is reveláció volt, főleg a lázadás témájában, az életérzés ábrázolásában és az írásmódjában. Óriási eseménynek számított, hogy annak idején, 1964-ben magyarul is megjelenhetett. Az akkori kamaszgeneráció, köztük én is, örömmel fedezte fel benne a saját szavait, kifejezéseit.
Igen ám, de a magyar irodalmi közbeszéd már akkor évtizedes késésben volt az amerikaihoz képest. A téma – és vele az „ifjúsági” szavak sora – megjelent a fordításban, de a nyelv maga, amelybe a történet beágyazódott, teljesen változatlanul a régi irodalmi köznyelv maradt. Ezt annak idején elfogadtuk, illetve fel sem merült bennünk, hogy más is lehetne. De azóta sok idő eltelt, és egy mai tizenéves olvasó számára már alighanem idegen az a nyelvi közeg. A „nos”-sal kezdődő, lekerekített mondatok, a magázódás és még folytathatnám.
Barna Imre állításai azért fontosak, mert némiképp igazolva látom bennük azt a régóta ki nem mondott gondolatomat, hogy a profi online újságírás nyelvezete jóval előtte jár a manapság is használt jóval modorosabb irodalmi nyelvnek. Több cikk kereste már az okát, miért olyan a kortárs irodalom, amilyen. Ha valami apróságot hozzátehetnék ehhez az éppen csak szárba szökő vitához, hát ez lenne, a kortárs magyar irodalom nyelvezete meglehetősen avítt, és olyan modoros, hogy az ember három mondat után belealszik a bumfordiságba. Időnként átviszik a művek ezt a lécet, de ezeknél mindennél jobban látszik, a szerző nem irodalmat akart írni.
De ne szontyolodjunk el, készül már a Zabhegyező új magyar sorozatfilmes változata, az lesz a címe, hogy Jóban, Rozsban.
