Németh Marcell (1982, Budapest) szobrászművész munkáit a síkkal való játék határozza meg, reliefszerű alkotásai átmenetet képeznek a két- és háromdimenzió között. Az egymásra rétegzett síkok messziről grafikus jellegűek, ám a műveket közelebbről szemlélve feltárul előttünk az aprólékosan egymásra helyezett acéllemezek, valamint a lapokba vésett vonalak finom összhangja. Művészi érdeklődése középpontjában az urbánus, ember által épített környezet áll, szobrain tipikusan városi helyszínek (pl. közlekedési eszközök belső terei, metróaluljárók, ipari tájak, villanypóznák) tűnnek fel. Alkotásai alapvetően különböző tér-élmények köré szerveződnek, amelyek mindig redukált, szimbolikus formában vannak jelen az alkotásokon, minden esetben emberek nélkül. (Artportal)
Németh Marcell: Pozíció című kiállítása, 2015. 02.20. – 2015.03.21., Várfok Galéria – Várfok Projekt Room, 1012 Budapest, Várfok utca 14.
Deák Csillag
Macskaköves utcák tükrei
Németh Marcell Pozíció című kiállítása a Várfok Projekt Room-ból egyenesen a művész műtermébe vezeti a nézőket. A nézői pozíció ambivalens: bentről, az otthon nyugodt közegéből kinézünk a szabadba, ám mégis csukott nyílásokon keresztül. A fém rideg szürkeségét az ébredező természet, a fák rügyező hajtásainak élénkzöldje ellenpontozza.
Az ezüstösen csillogó ablakokat nyak tekerve nézzük, és szemünkkel meg agyunkkal próbáljuk helyre billenteni a látványt. A fókusz szokatlan szemszögű, kihívó és eleven, sőt játékos. Ilyen ablakot biztosan nem terveznek, csak álmodunk róla. Egy filmben. Egy álmatlan éjszakán. Fém, azaz acél lamellák szorulnak, lapulnak egymáshoz, vastagodnak, vékonyodnak. Akár fémredőnnyé is válhatnak egyszer, de most még csak keretek, szeletelve, lezártan és egy irányba mégis nyitottan. Az ablaküvegbe vésve, marva a zöld levelek. A kinti világ belsővé válik, bejön az ablakon a tavasz, vagy másként: épp az ablakban áll meg. Se kint, se bent.
A sík térré alakul, egy tekintetté, üveggé, felhővé, levegővé. Nem látunk semmit a leveleken kívül. Minden takarásba kerül, takarásban van. Németh Marcell, miként annak idején Brassai és Kertész, maga is a látószögeket, nézőpontokat, megvilágításokat és fény-árnyék viszonyokat kutatja, rögzíti. Alkotásain nincs emberi alak, az emberi vágy és képzet viszont igen, a szépség, a nyugalom, a zöld szín, amely együtt úgy szólal meg, mint Párizsban a tangóharmonika.
Precíz rajzok és vonalak, átlók és keresztek, fémtokok és pántok. Bukóablakok, felfele buknak, akár egy redőny, ha fel- leszalad. Zajtalan világ a város felett. Közel az ég, a kékség maga a tenger, mondják. Lélegzik a kép, átjárható, üvegje sincs, be sem törhetném. Zuhanásként élem meg a pillantást. Elrejti Németh Marcell a kinti világ látványát, képzeletünkre és tapasztalatunkra bízza, mit látunk mi, nézők. Bentről haladunk még bentebbre. Fordított perspektíva.
A három műről nem tudni, milyen időszakban is vagyunk. Hogy csukott-e vagy zárt-e a tetőablak, szintén nem dönthető el. Semmit sem tudunk, bizonytalanná vagyunk téve, de nem vagyunk rászedve, be sem vagyunk csapva. Ha Mátrix című filmet venném alapul, egy másik dimenzióba léptünk, és nem tudjuk, hányadik is az.
Gesztusnyelvet használ Németh Marcell, univerzális nyelvet, mindenki érteni fogja, keleten, nyugaton. Emberi nyelv, amely most tükör, de nem tükrözi a külső világot. A foncsor nem engedi. Az átlátszó üveg, ami átláthatatlan. Hiába van szemünk hozzá, semmit sem látunk. Dokumentálja, hogy valahová nézett, valamit látott. Nem árulja el, hogy mit nézett, mit látott. Titok, rejtély.
A képek atmoszférája magával ragadó. Németh Marcell perspektívájának útjában a szem, a tekintet áll. Az akadályozza meg, hogy lássunk. El kell felejtenünk a szemünket, a látásunkat, kvázi vakká kell válnunk, hogy azt láthassuk, ami a valóságban is elénk tárul, se többet, se kevesebbet. Hogy ez megvalósíthatatlan programnak, célnak, feladatnak tűnik? Németh Marcell derűsen a végzet tekintetével néz vissza ránk az alkotásaiból. És mosolyog, az önarcképét észre sem vesszük, csak idővel.
Kölüs Lajos
Őszig várni kell
Nézem Németh Marcell három alkotását, vállra is vehetném őket, mint egy jó ablakos vagy üveges mester. Ideje van a nyílászárók cseréjének. A művész kerüli az érzelgősséget, de nem a játékot. Meghajlítja a teret, az idő is hozzá hajlik, és ablaka még sem esik le, csak lóg a levegőben. Vagy a levegő lóg az ablakon? A gravitáció hatását és kikapcsolását látjuk. Légiessé válik minden, utazhatnánk egy repülőgépen, vagy egy mesebeli sárkányon. A repüléshez mindig a szabadság érzése kapcsolódik. Nem akarunk kilépni Németh Marcell ablakán. A kilátás szubjektív, egyéni és lenyűgöző. Nem látunk ki sehová. A pillantás fel van függesztve. De bezárva sem érezzük magunkat.
Az antik korból ismerjük, a festett szőlőt megcsipkedik a madarak. Ezeket a zöld leveleket is valóságosnak látjuk, le is téphetnénk talán. A térfelosztással játszik Németh Marcell, elmozdul a realizmus felé, hogy egyúttal megtagadja azt. Megnövelt és leszűkített tér és dimenziót látunk. A térhelyzet bizonytalan. Nincs központi látószög, bárhogy is változtatjuk helyzetünket. Akár egy gömbben lennénk. A térbeli geometria szabályai szűnnek meg, még akkor is, ha csak látszólagos a szabályfelrúgás. Nincs egyértelmű megvilágítási irány és fényperspektíva. Ez szabaddá teszi a tekintetünket, nincs fix pont, a látvány mozog, mozgóképes. Nincs nyugalom.
Csendéletet készített volna a művész? Egy enteriőrt? Mesterséges természetet hozott volna létre? Tény, hogy az energia legnagyobb részét szén-alapú energiahordozókból nyerjük. A zöld levelekből. Japánban kifejlesztettek olyan napelemeket, amelyek művirágként, szobanövényként is funkcionálnak. Gyűjtik az energiát. Helyettesíti az eredetit, az élő zöld leveleket. A mesterséges virágok nem igényelnek kezelést, gondoskodást. Még mindig mosolyoghatunk?
Németh Marcell, akár egy régi kínai festő, képet ír. Képíró. Írástudóként fest, valójában egy szobrot, helyesebben egy reliefet alkot. Ecset helyett vésőt vesz a kezébe, és vés, rovátkákat húz, árkol. Mintha tűhegyes kínai ecsettel dolgozna. Tusrajz ezüsttel. Az alkotó háttérbe vonul, nem az ő pszichéjét látom, hanem a tárgyat, a jelenséget, a történést. Hamvas Béla másként fogalmaz: Nem a tárgyba helyezkedtem, hanem a formáló erőbe, nem az objektumba, hanem a szubjektumba. Nem a reálisba, hanem a mágikusba. A természet csodája lesz egy belső tér, amelybe betüremkedik a zöld levél, átlátszik. Sok szemszögűvé válik az egyetlen tekintet is. Mozgásra késztet a kép.
Kitérő? Újabb állomás? Térfelfogása spirituális, száműzi az árnyakat és a fényt. Szabad gesztusokkal alkot, nem mondva le a rendről, amely áthatja műveit. Mer absztraktnak lenni és hagyományosnak. Valóság és képzelet keveredik a három alkotásban. Az üresség nála a teret, a fényt jelöli, hívja életre, a kompozíciót formálja. Valamiféle örömtáncot látok a művekben, harmóniát és széles mosolyt. Úgy érzem, az utcán vagyok, felfele nézek, látom a tetőablakokat, hol ferdén, hol egyenesen. Hol csukva, hol kinyitva. Csillog a fény az ablakokon. Elfog a vágy, hogy a magasból is láthassam a várost. A pesti háztetőket és a hajnali háztetőket. És közben az jár a fejemben, amit Ottlik írt az egyik könyvében: Hát vakard le a képről a nőket – mondta végül. Németh Marcellnél a zöld levelek maradtak. Kézbesítésre várnak. Őszig várni kell.
