Szeretném rögtön egy tízcolos rozsdás acélszöggel leszögezni, hogy amit alant mondok, puszta fikció, hazugság, blog, de nem olyan, amiért havi szinten több százezret kapok, mint az MTVA által felkért szakértők. Olyan én nem vagyok. Csak azért jutott eszembe most idefirkálni, mert volt alkalmam az egykori Magyar Rádió Zrt.-ben dolgozni, aztán meg az MTVA kutató csoportjában vagy négy hónapig, amíg páros lábbal ki nem rúgtak.
Így pusztán azért támadt íráskényszerem a hazudozás egyenes vonalán – különben feledném az egészet, vagyis azt a négy hónapot –, mert az egész ország azon vidul, miképp próbálja bebizonyítani az MTVA hihetetlen nézettségüket, mióta Nemzeti Hírtévé lett az m1, az m2-n este meg a Petőfi TV megy, (kérem a széplelkű közönséget, hogy akinek van még ízlése, inkább Pintér Béla Társulatának Kaiser TV című előadását nézze meg -, ahol nem más, mint Petőfi Sanyi korának Rákay Philip Kálmánja, bár ezerszer stílusosabban, és tudjuk, mi lett a vége – most fogják újratemetni, bár nem biztos, hogy őt, de az most másodlagos ipari termék).
Hogy voltaképp mit minek hívnak per pillanat a közmédiában, azt sem tudjuk még. Viszont tény, hogy a port.hu-n változtattak a sémán, és immár a kereskedelmi tévék programját közlik előbb, az m1 meg egyenesen a nyolcadik helyre szorult. Akár a nézettségben, kb.
De nem erről akarok én szólni. Arról sem, hogy a kutatócsoport tagjaként egyszer behívattak bennünket a „megújuló”, rezsimhű rádió vezetői, és azt mondták: egy olyan céget kellene találni, ami mindenképpen az akkor még mr1-Kossuth Rádiónak hívott adót hozza ki országos szinten elsőnek. Mer’ugye mér’ fizessünk olyan mérőcégnek, ami nem minket hoz ki a legjobbnak? Tudni kell, a rádiók hallgatottságának mérése bonyolultabb, ilyképp bizonytalanabb és kevésbé megbízható, mint a tévécsatornáké. De ez végül is lényegtelen, mert mi elhúztunk, mint a vadlibák, mert egy kutatónak azon nincs mit kutatnia, aminek a végeredményét előre megmondják. Ha a Kossuth a leghallgatottabb, vagy a Petőfi, vagy épp a Habsburg-rádió, akkor uk-mukk-fukk, nincs miről beszélni.
Kissé érdekesebb volt az m1, a Duna TV és társai „kutatása”. Konkrétan az egyik feladatom az volt, számoljam össze, hány magyar nézhetné külföldön, jó sok pénzért, a műholdról „szétszórt” Duna TV-t, a méltán híres Kívánságkosárral. Összeszedtem a szakirodalmat, de sehogy se jött ki az, hogy bolygónkon 15 millió magyar él. Ezek után nem sok idő telt el, mikortól pakolhattam kifelé az irodából – a pénztárcám bánta, de lelkem-szellemem aligha.
Nem tudom, hogy a kutatócsoportban azóta is azok ülnek-e, akik akkor is, rendes ember volt mindegyikük. Ugye, mindig az van, hogy kell a fizu, ott a család, a betegség, a hitel. Jól is kerestünk, noch dazu. De hogy hazudni is seperc alatt meg lehet tanulni, arra én vagyok az élő példa. Még tanfolyamra is jártam az aktuális nézettségmérő-céghez, és noha a szavak embere vagyok, szociológusként a számokból is ki tud hozni az ember bármit, amit akar. Ugyanannak az ellenkezőjét is. Hogy az m1 volt a világ legnézettebb tévécsatornája (legalábbis egy adott 15 másodperces szegmensben), annak kimutatásához sose kellett sok ész – csak valami máshoz kellett viszonyítani. Mondjuk ahhoz, hogy a hatvanas-hetvenes években 3,60 forintba került egy kiló sima fehér kenyér. És ha a nép elhiszi, hogy a forint, a kiló, a fehér kenyér a nézettséggel összehasonlítható, akkor kimutatható, hogy a közmédia a legnézettebb. Mert a kenyeret megveszed, aztán megeszed, és nem nézhető tovább.
Vagy valami ilyesmi, teljesen tökmindegy.
