A gázai képzőművész Nidaa Badwan egy kilenc négyzetméternél is kisebb szobában éli mindennapjait, amelyből az elmúlt 15 hónap alatt mindössze kétszer mozdult ki. A nőt azért zaklatták és verték össze a Hamász emberei, mert fest, fényképez és videókat készít. Azóta családi házuk egyik szobájában él, és egész nap a fényre vár, hogy alkothasson.
2013. november 8-án Nidaa Badwan egy fiataloknak szóló művészeti projektben vett részt, amikor a Hamász fegyveresei erőszakkal elvitték a helyszínről. A kihallgatás során arról kérdezték, miért álldogált férfiak mellett, miért visel „ledér” farmernadrágot, és miért fest képeket. Megverték, megalázták és szexuálisan zaklatták, majd aláírattak vele egy papírt, amelyben a művész kijelenti, hogy otthonát csakis tradicionális iszlám öltözetben hagyja el ezentúl, és nem vesz fel többé olyan kihívó ruhadarabot, mint a farmernadrág.
Mondtam nekik, hogy művész vagyok, mire ők, csak rázták a fejüket, hogy nem értik az mit jelent. Próbáltam elmagyarázni, hogy fotózom, videózom és festek, de nem fogták fel, egyfolytában csak azt kérdezgették ordítva, miért lógok ki a sorból az öltözetemmel és a viselkedésemmel. Aztán ütni kezdtek.
– nyilatkozta a The New York Timesnak a képzőművész, aki hetekig, sőt néha hónapokig is dolgozik egy-egy festményszerű fotóján.
Másnap viszont elengedték és visszatérhetett családjához. Az első két hónapban napokig sírva feküdt szobája padlóján, nyugtatókon élt, sőt öngyilkosságot is megkísérelt. Végül kezébe vette kameráját, egy Canon EOS 600D-t és elkezdte figyelni az ablakán beszűrődő fényeket.
Most is csak a fényre várok. Bármilyen furcsán is hangzik, megszerettem az elszigetelődést. Nem megbetegített, hanem inkább meggyógyított a bezártság, és végül is ennek köszönhetem az új fotósorozatomat.
– vallja Nidaa Badwan.
A projektet Márquez után szabadon, 100 nap Magánynak nevezte el, bár valójában több mint 450 napja nem hagyta el a lakását, leszámítva azt az egy-egy alkalmat, amikor az öngyilkossági kísérlet miatt orvoshoz vitték vagy saját kiállítás megnyitóját nézte meg egy hotelben, Skypeon keresztül. A 14 darabból álló, a reneszánsz flamand festmények hangulatát idéző önarcképeket jelenleg a Kelet Jeruzsálem Galériában állítják ki, de a tervek szerint Ramallahban, Hebronban, Bethlehemben, sőt Párizsban és Berlinben is bemutatják a sorozatot.
Mindent, ami nem művészet megpróbálom azzá alakítani, de akárhogyan is próbálkozom, zárt kapukat döngetek Gázában. Imádom a mozit, de itt még mozi sincs. Festek, de nincsenek galériák, ahol kiállíthatnám a munkáimat. Egyszóval Gázában nőnek és művésznek lenni egyszerre, felér egy katasztrófával. Amikor a kiállításmegnyitóm miatt skypeolni mentem a hotelbe, egy sötétített üvegű taxit rendeltem. Beraktam a fülembe Louis Armstrong What a Wonderful World című számát, és lehunytam a szemem. Most sem akarom látni Gázát. Megtörné a belső csendemet.
– meséli Nidaa Badwan.
A 2008-2009-es, három hétig tartó Izraeli-Hamász konfliktus után a művésznő absztrakt kék és vörös festményeit kifüggesztette a bombázásokban szénné égett Vörös Félhold Kulturális Center megmaradt falaira. Három évvel később arcát fekete nylonzacskóba rejtette, és így fotózta le magát. A képeket az „Ez is Gáza” című csoportos kiállításon mutatták be a jordániai Ras al Ain Art Galériában.
Miután legújabb munkáit feltöltötte egy netes oldalra, hamar felfigyeltek rá, és a világ minden tájáról, köztük Japánból, Párizsból és New Yorkból is pozitív reakciókat kapott. Bár fizikailag a külvilágtól elzárva él, az internet segítségével mégis kapcsolódhat másokhoz, amely hatalmas lelkierőt jelent a számára.
Minden gyönyörű, de csak a szobám falain belül. Gázában viszont borzasztó a helyzet. Nem is akarom látni. Kész vagyok meghalni ebben a szobában, hacsak nem találok egy jobb helyet. Egy ideje úgy érzem, nem is itt, hanem valahol másutt élek, egy általam kreált világban. Ha a képeimen dolgozom, mindegy hol vagyok, mert olyankor bennük létezem
– mondja a képzőművész.
