Lehetett volna kicsit halkabb, de mindent megbocsátottam neki, amikor Veiszer Alinda „félek az oroszoktól” gondolatánál belemondta a világba, hogy ő is fél. Hát, meghiszem azt.
Forradalmi estet, de inkább valamiféle ’48-as előbulit tartottak kedden az Örkényben, ahol olyan költők, slammerek és újságírók álltak színpadra, mint Kemény István, az idei országos slambajnok Horváth Kristóf vagy Veiszer Alinda. A program ötletgazdái Simon Márton és Závada Péter voltak, akik úgy döntöttek, kicsit másképpen nyúlnak a forradalom témájához, mint az állami vagy iskolai ünnepségeken szokás.
Az biztos, hogy önismétléssel és ötlettelenséggel nem lehet vádolni a Forr…már szervezőit és fellépőit. Az est valamennyi produkciója hatásos volt, néhol szájbarágós, itt-ott didaktikus, de ez még így sem az a rendezvény volt, ahol az első elájuló alsótagozatosra vár az ember, mert egyébként nem történik a világon semmi.
Jól indított Horváth Kristóf „Színész Bob”, hangulatba hozta a közönséget, bár aki kicsit is jártas a slam poetry világában, annak nem volt ismeretlen a szöveg. Térey János verset és regényrészletet hozott, ám utóbbit aránytévesztésnek tartom; egy majdnem negyedórás felolvasást nem volt szerencsés beleerőltetni a programba. Az est tanulságát Kemény István fogalmazta meg:
A forradalom olyan, mint a szex, jó beszélni róla, de még jobb csinálni.
Veiszer Alinda az a médianő, aki annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt a csapból folyt, sosem éreztem soknak, most pedig fel sem merült bennem, hogy talán nem kellett volna Kemény István és Térey János közé dobni. Ő nem irodalmi szöveggel készült, a koncepció mégis olyan rafinált volt, hogy a műsor tulajdonképpen véget is érhetett volna a performansza után. Az újságíró-műsorvezető Orbán Viktor 1989. március 15-én elhangzott beszédének átiratát mondta el, nüanszokkal operált, az 56-ot 89-re, a görögöket oroszokra cserélte („félek az oroszoktól, még ha ajándékot hoznak is”), a beszéd zárómondatait aztán magától a miniszterelnöktől hallhattuk, hála Veiszer telefonjának, amiről a mikrofonba játszotta. (Aki netán nem tudná fejből a beszédet, itt megtalálja.)
Egy kis kitérőt muszáj tennem, ugyanis eddig méltatlanul háttérben maradt az est egyik feledhetetlen alakja, a mellettem ülő részeg, aki – ha jól hallottam – bevodkázott a színház felé tartva. Lehetett volna kicsit halkabb, de mindent megbocsátottam neki, amikor Veiszer Alinda „félek az oroszoktól” gondolatánál belemondta a világba, hogy ő is fél. Hát, meghiszem azt.
A legerősebb szöveg Simon Mártoné volt, aki házigazdai szerepkörben is egészen jól megállta a helyét. Ugyanúgy hatásvadász volt, ugyanúgy túlgondolt, agyonintertextualizált, mint az est legtöbb produkciója, de senki sem tiltotta meg, hogy az legyen. („48 meg 56 meg 89 mióta 1984?”) Arról meg kár lenne vitatkozni, működött-e, amit és ahogyan csinált, mert egyértelműen működött; sokkal több gondolatot ébresztett, mint az otthon felejtett kokárdáért kapott intők és a véget nem érő igazgatói beszédek az iskolában.
Simon Márton és Závada Péter, vagyis a magukat Whitman fiúknak nevező szervezőpáros forradalmi kontemplációjának célja egyfajta szembemenés volt az eddig megszokottal. A műsor aktuális volt, friss, és azt a reményt keltette, hogy nem feltétlenül kell – Simon szavaival élve – „visszahívni Petőfi bácsit”, van itt forradalmár pont elég, ha esetleg szükség lenne rájuk valamikor.
