A Magyar Nők Szövetsége Demcsák Zsuzsa televíziós műsorvezetőt, Viola Szandra modell és költőnőt, illetve Pataki Éva dokumentumfilm-rendezőt ültette egy asztalhoz nőnap alkalmából. A beszélgetés elég messziről és gyerekesen indul.
Ádám levadászta a mamutot és hazavitte a nőnek, akinek el kellett készítenie.
– összegzi vicceskedve a klasszikus nemi szerepeket Baku György, majd Demcsák Zsuzsának teszi fel a kérdést, hogy hogyan éli meg azt, hogy a munka világában és otthon is helyt akar állni.
Olyan jó lenne néha gyengének lenni, és csak a tűzzel foglalkozni nem a vadászattal.
– válaszol a televíziós műsorvezető, akinek válásától volt hangos mostanában a bulvársajtó.
A beszélgetőpartnerek között ül Viola Szandra úgynevezett testverselő és modell, akit arról kérdeznek, hogy milyen reakciókat kap különös művészetére illetve milyen érzés a sok férfi költő között nőként alkotni. Viola szerint nem rossz a helyzet, ő úgy érzékeli, hogy az elmúlt években ugyanannyi a férfi költők száma, mint a nőké. Testére írt verseit azonban sokan bírálják.
Kapok hideget és meleget is, az érdekes pedig az, hogy inkább a fiatalabb generáció botránkozik meg azon, hogy a testemre írom a verseimet. Ez szerintem azért van, mert a testfelfogásukkal van sok probléma.
– mondja Viola, aki lényegében örül annak, hogy rossz kritikákat is kap, mert legalább beszélnek róla illetve számára fontos kérdésekről, mint amilyen a test és szöveg kapcsolata.
Nem arról van szó, hogy csak ezzel a figyelemfelkeltéssel tudtad átvinni azt, amit szerettél volna?
– teszi fel a kérdést Demcsák. Viola a meztelen testeket a tánc szeretetével magyarázza, hiszen kötetében több táncos állt modellt testre festett szövegekkel illetve azzal, hogy ő a saját nőiségét akarta ilyen módon megélni és vizuálisan is kibontakoztatni. A művésznő nem igazán érti, hogy miért kapott ezért támadásokat, hiszen a reklámok és újságok tele vannak pucér nőkkel mellőzve mindenféle művészi célkitűzést, őt pedig egyből támadják, mert rendhagyó módon mer verselni. Én egyébként díjazom ezt az ökotudatos testre írást, csak kár, hogy közben papíron is léteznek ezek művek.
De haladjunk tovább érdekesebb témák felé, mint például a nők részvétele a politikában. Ezt Pataki Éva dokumentumfilm-rendező dobja be, mondván, hogy Magyarország mennyire elmaradott ebből a szempontból (is) Európán belül.
Nézzük meg például Lengyelországot, ott a Nemzeti Bank elnöke nő, Varsó polgármestere is nő, sőt a miniszterelnök is nő. Erről azonban nem annyira tudnak a magyarok.
– sorolja Pataki. Valóban Lengyelország példaértékű a nők szerepvállalását illetően. Egy évvel ezelőtt egyébként itthon lengyel mintára megalakult Magyarország Civil Női Kormánya, azonban ez kevésnek bizonyul még ahhoz, hogy a lengyelekhez hasonló módon gondolkodjunk a nők közéleti illetve politikai szerepvállalásáról.
Egy idő után a beszélgetés elég érdekes irányba indul, a változó kor témakörébe érkeztünk. Én csak meglepetten kapkodom a fejem egyik megszólalótól a másikig, akik arról beszélnek, hogy jó érzés-e klimaxolni vagy sem és közben élvezkedve figyelem annak a néhány férfinek az arckifejezését, akik kényszerből ugyan (mindegyik újságíró vagy fotós, egy férfi kivételével) de végigszenvedik ezt a szakaszt is. A téma engem sem köt le igazán, ezért már várom mi lesz a következő. Kellemesnek nem mondanám, de váltásnak megteszi: nők elleni erőszak.
Úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívunk. Még akkor kezdtem el foglalkozni a nőjogi civil szervezetekkel, PATENT és NANE, amikor még a Tényeknél voltam. Ennek már jó pár éve és nem látom, hogy azóta változott volna valamit a helyzet.
– mondja Demcsák, aki nemrégiben írt is egy könyvet a családon belüli erőszakról.
Többen megjegyzik, hogy szörnyű az, ami a mai magyar köztudatban uralkodó motívum a családon belüli erőszakkal kapcsolatban, nevezetesen az, hogy ez bármelyik családban előfordulhat, nem olyan nagy dolog. Néhány érzelmileg túlfűtött történetmeséléssel később szakmaibb síkra terelődik a beszélgetés: miért nem írta alá Magyarország az Isztambuli Egyezmény ratifikálását?
Mint minden, ez is a pénzről szól. Évi nyolc milliárd forintot kéne adni arra, hogy bántalmazott nők részére menedékházak és támogató szociális rendszer jöjjön létre. Ezt a nyolc milliárdot pedig nem találják a fiúk, úgyhogy húzzák még az időt azzal, hogy nem írják alá az egyezmény ratifikálását.
– zárja rövidre a kérdést a Magyar Nők Szövetségének egy tagja.
