Blake Crouch: Wayward Pines, Agave Könyvek, fordította: Makai Péter Kristóf, szerkesztő: Héjja Edit, korrektor: Boncz Éva
Nagy gondban vagyok az Agave új trilógiájának első kötetével, ami egyrészt összhatásában izgalmas, pörgő lendületű regényszerűség, másrészt viszont ezer apró sebből vérzik, sántikál, hörög és nyüszít. Utóbbiak részben a szerző, Blake Crouch, részben a magyar fordítás olykor bosszantó, máskor egyenesen dühítő hibái. De lássuk előbb a történetet:
Ethan Burke különleges ügynök, aki az író szándéka szerint nem az FBI, hanem a Titkosszolgálat gazdasági ügyekre specializálódott osztályának tagja (Crouch tán így akarta elkerülni az amerikai thrillerek immár sablonos alapvetését, miszerint a trutyiban mindig FBI ügynökök kurkásznak – úgy tűnik, Columbo és Kojak ideje lejárt)… Tehát Ethan Burke világos küldetéssel érkezik az idahói meseszép Wayward Pines-ba: meg kell találnia két ügynököt, akik korábban itt tűntek el. Alig ér be azonban a városkába, egy kamion rohan az autójába, megölve társát. Ethan a kórházban tér magához, igazolvány, mobiltelefon és aktatáska nélkül, s bár a személyzet, mely egyetlen nővérből áll, látszólag nagyon kedves, őt mégis nyugtalanítja valami.
A sztori innentől kezdve veszett sebességgel válik rémálommá. Sajnos azonban nem olyan rémálommá, amibe az ilyen regényeket kedvelő olvasó örömmel elmerülhetne, mivel Crouch regénytrilógiájának első kötete hemzseg a logikai hibáktól. Ha pedig krimiről vagy épp sci-fibe oltott thrillerről van szó, akkor a logikátlanságok, az életszerűtlen jelenetek, a folyamatos és ostoba bakik bizony tönkreteszik az élvezetet.
Miközben az első kötetet olvastam, végig az volt az érzésem, hogy valójában egy kissé trehányul összecsapott filmnovella vázlatát tartom a kezemben. Crouch rendre aláveti a történetmesélés logikáját a látványosságnak: nem gond, hogy a sztori szempontjából baromság, mégis legyen benne, mert a vásznon/képernyőn majd jól néz ki! A szerző utószavához érve ő maga árulja el, hogy történetét a 12 évesen látott Twin Peaks, David Lynch zseniális (szerinte rosszul befejezett – ebben legalább egyetértünk) sorozata ihlette, s immár húsz éve dédelgeti magában azt a (rém)álmot, hogy egyszer majd ő is ír egy idilli amerikai kisvárosról, melyben a gyönyörű látszat mögött véres horror dúl.
Hát… Megtette. Bár ne tette volna.
Az első kötet 80%-a Ethan Burke ügynök félholt állapotban végrehajtott kóválygásáról (kiszökik a kórházból, majd a városból) és meneküléséről szól. A kisvárosban mindenki rá vadászik, olykor nem is eredménytelenül. A baleset okozta sebekből sem gyógyult még fel, de úgy megverik, hogy abba egy valódi (nem író álmodta) ember többszörösen belehalna. Közben a városszéli, romos házban rátalál egy ágyhoz bilincselt, legyek lepte (mert a képernyőn ez hatásos!) hullára, akiben az egyik olyan ügynököt véli felfedezni, akit meg kellett volna találnia. Csakhogy tovább olvasva a regényt Ethan azt is megtudja, hogy az ügynököt korábban a városka lakói a Fő út közepén verték agyon és tépték darabokra! Akkor hát mit keres egy ágyhoz bilincselve, csendben rothadozva, de azért mégis egy darabban? Nem beszélve arról, hogy ez a nüansz a történet végén kiderülő háttértitok fényében – mi ez a város, kik a lakói, ki irányítja, stb. – végképp logikátlanná válik!
További marhaság az a jelenet, mikor hősünket kiszöktetik a kórházból, ahol épp agyműtétet akarnak végrehajtani rajta (teljes a Martha Taylor-fíling, azaz az ócska orvoskrimi hangulat: ráadásul sosem derül ki, valójában mit akartak elérni a műtéttel), és a városi temető kriptájában (hol másutt? – trendi filmes helyszín) a következők bírnak történni: 1. hősünk kb. tíz perc alatt tökéletesen kialussza a 15 perce beléfecskendezett (izomba döfött! – a vénás injekció azonban izomba juttatva aligha hat, csókolom!) altató hatását, 2. miközben szendereg, szöktetője egy rozsdás (!) bicskával (ismerve a világot sokkal jobb szerszámot is szerezhetett volna, akár a saját konyhájából, de a szerzőnek a rozsdás bicska jobban bejön) kivágja combjából a nyomkövetőt, 3. majd utasítja Burke-t, hogy tartsa azt magánál, hisz így találhatnak rá az üldözői (mi van???), 4. és az üldözők tényleg jönnek is, mire Burke addig tojózik a szabadító által hozott ruhák fölött (van-e időm felvenni, vagy nincs?), míg végül kénytelen egy szál kórházi köntösben menekülni – ami aztán percek alatt le is szakad róla –, markában a combjából kivágott nyomkövetővel (az azért kell, gondolom én, mert különben elveszítenék a nyomát, és akkor az író már nem tudna több álfeszültséget teremteni), 5. hogy végül mégis eldobja a nyomkövetőt (itt kerekedhetett felül a főhős életösztöne az író ostobaságán).
Ugye senki nem lepődik meg rajta, hogy eme műből a Fox tévécsatorna természetesen máris leforgatta az első évadot, amit hamarosan képernyőre küldenek. Íme egy kis ízelítő:
https://www.youtube.com/watch?v=QmFPf7I0Jlc
A történet logikai bukfencein (akad még jó néhány) nem rágódok tovább. A magyar fordítás, mely hemzseg a rossz, élettelen, petyhüdt és hibás mondatoktól, amúgy is szolgál elég bosszankodnivalóval. Lássunk néhány jellemző példát:
A regény első mondata – „Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt.” – valójában két mondat, a végén fityegő három szó rettentően szúrja a szemet.
„Macknek mozgott a szája, de szavai elmosódtak, elnyomta őket a gyomrában felerősödő robaj, amely úgy zúgott benne, mint egy felé száguldó tehervonat.” (19. o.) – a szövegkörnyezetből kiderül, hogy míg a mondat elejének Mack, addig a végének („elnyomta őket”-től) már Ethan az alanya, ám ez sehogy sincs jelezve.
„Megtanulta, hogy ahol emberek laknak, ott mindig ott lappang a sötétség.” (32. o.) – a durva szóismétlést itt magyarázni sem kell.
Miután Ethan helyet foglal a serif irodájának várószobájában, ezt olvashatjuk: „A szék előtt nem sok újdonságot lehetett olvasni…”. (56. o.) Némi értetlen hümmögés után rájöttem: az író bizonyára arra akart utalni, hogy a várószoba kisasztalán lévő magazinok régiek voltak. Azért arra kíváncsi volnék, hogy a „szék után” frissült-e a kínálat.
„Ethan kinyitotta a száját, és rögtön érezte, hogy szája ki van száradva…” (132.o.) Ugye, milyen szép mondat?
Az agyműtét előtt az orvos kezébe veszi a fúrót és „Ethanra pillantva megforgatta egyszer-kétszer a fejét.” (136. o.) Hogy a sebész a saját, Ethan, vagy a fúró fejét forgatta-e meg, még eldöntésre vár. Az „egyszer-kétszer” kifejezés irodalmi gyönyörűségeit hagyjuk.
„Ethan a szemben lévő ajtóhoz sietett. A kilincs járt. Beosont.” (140. o.) Igen, kérem, ez a kilincs ilyen: járkál. Sőt, osonkodik!
„Ethan várta saját magán ennek az információmorzsának a hatását.” (164. o.) Én csupán arról tudok beszámolni, hogy a fenti, gyönyörűen borzadályos mondat rám milyen hatást gyakorolt: majdnem a sarokba vágtam a könyvet.
És jöjjön a kedvencem:
„Ethan lesandított a lépcsőház aljába, ahol egy megázott, sárga esődzsekis, megtermett ember állt, egyik kezében zseblámpát, a másikban pedig Ethan sejtése szerint egy otthoni késkészletből meglovasított húsvágó bárdot szorongatott. A férfi szeme kapucnija rejtekében maradt, de állcsúcsát leszegte, és sziklaszilárd, tettre kész karja (elsősorban a kést tartó keze) teljes hidegvérről tanúskodott.” (174. o.) – Hát így: lehet gyönyörködni a totális katyvaszban. Látunk egy embert, aki meg van ázva, bár esődzsekit visel, s kinek mégsem ugrik ki rugós kocsányon a szemgolyója, mint Tomnak, midőn Jerry üllőt ejt a farkára. Továbbá van itt egy húsvágó bárd, ami erősen identitászavaros, hisz eddig bárd létére egy késkészlet része volt. Nem is csoda, hogy a második mondatban már késsé alakul, s ezt az átváltozást újra megteszi a 178. oldalon (az első bekezdésben még kés, a nyolcadikban megint bárd).
Ezek után semmi kétségem, hogy Crouch „regénye”, mely legalább olyan vacak, mint a fordítása, a Fox mestereinek (egyes epizódok rendezője Antal Nimród!) értő kezei között nézhető, érdekes, izgalmas és sikeres tévésorozattá válik. A szerző könyve végén köszönetet mond szüleinek, amiért anno tizenkét éves fiuknak megengedték, hogy nézze a Twin Peaks-t, mert ama élmény nélkül ez a regény sosem született volna meg.
Mr. és Mrs. Crouch, bár lettek volna szigorúbbak!
