A bécsi Albertinában úgy érezzük magunkat, mint egy kisgyerek, akinek tíz különleges gombóc fagyit ígértek a város legmenőbb cukrászdájában, viszont ehelyett egy kisebb fagyizó finom, ámde jóval szerényebb kínálatából választhatott csak – a Musée d’Orsay-tól kölcsönzött 130 alkotást bemutató Álmok archívuma című kiállításon jártunk az Albertinában.
Nem akartuk ezzel kezdeni, de egy icipicit csalódtunk. Miután nyugtázzuk magunkban, hogy Cézanne-tól be kell érnünk néhány akvarellel és vázlattal, jön az újabb hümmögés: a szimbolista festők munkáiból mindössze néhányat állított ki az Albertina, azt is csak az utolsó előtti, viszonylag kis teremben. Persze ezzel nem azt mondjuk, hogy Cézanne-tól ne lenne zseniális akár egy akvarell is.
Vagy hogy ne érte volna meg William Degouve de Nuncques anyaga miatt bemenni a kiállításra, mert azzal hazudnánk. Sőt mi több, az Éjszaka a Park Royalban című műért már megéri bemenni, és őszintén, nagyon sajnáljuk, hogy egy képnyi figyelem jutott csak a művésznek.
Azt pedig pláne, hogy az embertömeg miatt képtelenség tíz másodpercnél tovább nyugodtan kalandozni a festményen megelevenedő parkban. Valaki ugyanis mindig elé lép, közelebb megy, vagy épp csak sietve elsétál előtte, a múzeumokban így szokás, ugye. Csodálkozunk viszont, hogy hétköznap kora délután olyan tömegnyomor van az Albertinában mint a 6:20-as gyorson.
Ha nem lennénk ennyire telhetetlenek, végül nem is csalódnánk egy picit sem: lenyűgözőek Degas monotípiái és pasztelljei (Kádból kilépő, törölköző nő, A kád, Spanyol táncos), Renoir monumentális méretű vázlatai (Három fürdőző a parton) és Carlos Schwabe megkapó képei, köztük is a Sírásó halála című a leginkább. Schwabe festményén a misztikus, zöld lángot őrző szárnyas nőalak tulajdonképpen védőangyali szerepet tölt be, noha a férfi rémült tekintetéből az ellenkezőjét olvassuk ki. Felvidítanak minket Arthur Rackham tussal és tollal készített karikatúrái, akit elsősorban aprólékosan kidolgozott illusztrációi tettek elismertté.
A francia szimbolista művész Odilon Redon szénrajzaiért egyenesen rajongunk: a nagyjából 1890-ig tartó „fekete” korszakából láthatunk válogatást, nem marad bennünk különösebb hiányérzet, de azért elbírtunk volna több munkát is. Seurat szénceruzával készített rajzai azonban kárpótolnak. Nemcsak minket, valószínűleg másokat is, mert többen perceken át, nagy gonddal pásztázzák végig a grafikákat, és közben egymásnak magyarázzák, hogyan és miért is alkotta a művész pont ilyenre a képet.
Láthatunk grafikákat Courbettól (Az alvó olvasó), sőt, Millet híres Kalászszedők című festményéhez készült vázlatokat is, csakúgy mint Gustave Moreau Salom tánca című művét, amelyről korábban azt hittük, jóval nagyobb eredetiben. A kor legismertebb szalonművészei mellett megnézhetjük Segantini krétarajzait, Daumier akvarell és tusrajzait, valamint Mucha óriási ceruza vázlatait is.
Az egész kiállításból mégis két, egymás mellett lógó festmény babonáz meg minket egy életre: az egyik, a már a cikk elején említett Degouve de Nuncques mű, a másik pedig hogy, hogy nem egy Rippl-Rónai darab, amelybe valósággal beleszeretünk, és azt kívánjuk bárcsak abban az éjszakai párizsi parkban lehetnénk most mi is.
A kiállítás május 3-ig látogatható a bécsi Albertinában.
