Mit tehet egy ifjú, ha a politikai szelektől függetlenül, a tények alapján szeretné megítélné Ságvári Endrét? Talán olvasson el valamit a témával kapcsolatban? Azt inkább ne.
Én már nem voltam úttörő, nem kellett oroszul tanulnom, így nekem általános iskolás koromban még úgy kellett utánaolvasnom a lexikonban, hogy ki volt az a Ságvári Endre.
Ha nem is nagyon élénken, de emlékszem a szűk 10 évvel ezelőtti Ságvári-vitára. Most leellenőriztem és csodák csodájára jól emlékeztem erre. Bár ez alighanem bárkinek menne csukott szemmel is: kellően balról az illegalitásban élő Ságvári antifasiszta mártír; kellően jobbról Spitzer Endre viszont egy csendőrgyilkos, akit csak a kommunisták hájpoltak odáig, hogy utcák, brigádok és iskolák névadója legyen.
Most a Szegedi Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumát suhintotta meg az átnevezés szele. Az átnevezés a bármikor regnáló politikai erők egyik leghatásosabb húzása: az átnevezéssel senki életminősége nem változik jelentősen, legfeljebb a politikai közérzete javul, vagy rosszabbodik. Az átnevezés viszonylag olcsó is, annyiba legalábbis tuti nem kerül, mint bármit megépíteni, mert megépíteni mindent baromi drága – legyen szó stadionról, vagy akár egy útszéli keresztről.
De térjünk vissza Ságvári Endréhez. A magamfajta girnyó hátú, szemüveges, műszaki antitalentumok könyvből szoktak tájékozódni. Elő is vettem Hollós Ervin Harminckét nevem volt című dokumentum(kis)regényét, amelyben a szerző az illegalitás éveiről és Ságvárihoz fűződő kapcsolatáról ír, keretként pedig a Ságvári-gyilkosság szolgál. Ebből készítette Keleti Márton 1972-ben azonos című filmjét, de a történet még az Európa Kiadót is megihlette.
Abban reménykedtem, hogy a bő száz oldalas olvasmánnyal majd okosabb leszek valamivel, de összességében csalódnom kellett. Az egyik baj az, hogy Hollós Ervint nehéz szimpatikusnak, vagy hitelesnek látni. Az életpályája is tele van problémás pontokkal, elég csak az ’56 utáni szerepére gondolni, vagy éppen Eörsi Istvánnal, vagy Tánczos Gáborékkal szembeni, nem éppen fair játszmáira.
Erre rátesz egy lapáttal, hogy a Harminckét nevem volt nem egy Ságvári-portré, hanem Hollós szüntelen magyarázkodása és önigazolása, ugyanis Ságvári meggyilkolása után Hollós elvtársai rá gyanakodtak, mint spiclire. A legnagyobb baj végül mégsem ez a könyvvel, hanem Hollós Ervin nyikorgó, funkcionárius stílusa. Ami miatt egy kissé ő is szabadkozik:
Sajnáltam, hogy nem vagyok író, mert azon az éjszakán különös erővel támadt fel bennem a közlésvágy. Ráébredtem, mit jelent, ha valaki rendelkezik a kifejezés képességével. Ki fogja elmondani az én történetemet? A mi történetünket?
A happy endet végül ismerjük, maga Hollós Ervin vállalkozik a feladatra. Az illegalitás mechanizmusait és az „Andrássy-laktanya” kínzásait egészen jól mutatja be a könyv, azonban amikor Ságvárira terelődik a szó, Hollósból folyamatosan előjön a vezeklés, illetve a mézesmázos szentimentalitás. A dokumentumregény sokat idézett része például így szól:
„Ki rajzolhatná meg igazán hűen Ságvári alakját? Csak nagy művésznek sikerülhetne. Hiszen egyénisége szokatlan, látszólag egymást kizáró elemekből tevődik össze. Egy szemüveges entellektüel, akinek bámulatos testi ereje van. A polgári kultúrában is járatos, kiművelt elméjű fiatalember, aki nem elégszik meg azzal, hogy eszét, tudását, tollát a munkásosztály rendelkezésére bocsássa, hanem a harc legkockázatosabb formáit választja nagy tehetséggel és kedvvel. (…) Olyan jellemző rá, hogy amikor rajtaütnek a pasaréti cukrászdában, revolvert ránt elő. (…) Villámgyors esze és első ösztöne is azt diktálja, hogy tüzeljen, s az így keletkezett zűrzavarban kibújjon a köré font hálóból. Azt hiszem, meg volt róla győződve, hogy sikerül. És valóban csak egy apró véletlenen múlt, hogy számítása nem vált be.”
Nagyjából ilyeneket ír Hollós Ervin Ságváriról, meg olyanokat, hogy zseniálisan járt túl a Csendőrségen, például azért is, mert nagyon ügyesen ugrott fel a mozgó villamosra. Mikor végre valami részletesebb jellemzést kapnánk, vagy valamit megtudnánk végre Ságvári gondolkodásáról, akkor állandóan előugrik Hollós Ervin, hogy bocsánatot kérjen, közbe pedig a történetmesélést látványosan úgy alakítja, hogy abból ő jöjjön ki a legjobban. (Az pedig végképp nem értem, hogy Kristóf László csendőr nevét miért változtatta a könyvben Keleti Tiborra.) De nem kell aggódni, Hollós Ervin a végére egészen megnyugszik:
Hagyd hát a fájdalmas emlékeket. Gondolom, akad még tennivalód. (…) Igen, így beszélne Endre. (…) Tényleg: mi más dolgom lehetne, mint hogy továbbra is ennek a nagyszerű történetnek egyik szerény és nem hibátlan, de mindhalálig hű résztvevője legyek?
Hollós Ervin valóban hű volt: halála előtt két évvel, 2006-ban, Kristóf László rehabilitásakor beszédet mondott a Ságvári-emléktáblánál. Akkor 85 éves volt.
Az indulatok most valószínűleg csitulnak egy darabig. Júniusig biztosan, addig ugyanis a törvény értelmében nem lehet kezdeményezni oktatási intézmény névváltoztatását, ha akkor lesz változás, arról Balog Zoltán fog dönteni.
