+ Irodalom

Kikiáltották a Hömpölyzugi Köztársaságot

A jámbor olvasó szinte látja maga előtt az elfutó képkockákat, ahogy a fekete-fehér némafilm alatt egy tárgyilagos narrátor olvassa fel közönyös hangon a kisemberekkel történő eseményeket.

Márton László új regénye, A mi kis köztársaságunk az Alföldön játszódik, Állóvíz vármegyében. A viharsarki kisvárosban epikusan félrehallják  a város vezetői a határozott orosz utasítást a közigazgatás felépítésére, és lelkesen kikiáltják a Hömpölyzugi Köztársaságot.

Legutóbb talán Isaac Bashevis Singernél olvastam olyat, hogy a regény főhőse egy-két központi figura helyett egy egész faluközösség. Ez persze alkalmasint megnehezíti az olvasást, mert ugyan kivel azonosuljon az ember, ha egyszerre tizenöt, keresztnév és arc nélküli alakkal van dolga, akik csak próbálnak túlélni, embertelen körülmények között, nagyon is emberi módon. A Hömpölyzugi Köztársaságban legfeljebb a nőknek van keresztneve, de nem telik sok örömük benne, mert a férfiak az elszigetelt alföldi köztársaságban ugyanúgy bábuként játszanak velük, mint a kommunista nagyágyúk a vezetőkkel és az országgal. Vagy ahogy a történelem mindnyájukkal.

A regényből már olvashattok egy részletet a Librarius oldalán.

Kérlelhetetlen következetességgel haladnak az események a szatirikus antiutópia lapjain, a világháborús évek törvényszerűségei szerint. Mátrai elvtárs vezetésével megalakul a Hömpölyzugi Köztársaság Állóvíz vármegyében, melynél ideálisabb nincs is; mindeközben felépül a szocializmus és a kommunizmus az országban. A mi kis köztársaságunk persze sokkal jobb és ideálisabb, hiszen itt szabadság és jólét van, lám, a minap is kiosztottak három deka cukrot mindenkinek…

Az is előfordulhat, hogy egy felszabadított magyar polgári személy túlzottan hasonlít egy munkaképes német hadifogolyra, és emiatt, persze félreértésből, a Szovjetunióba kerül. Még az sincs kizárva, hogy ilyen eset nem is egyszer, hanem kétszer, esetleg háromszor is megtörtént. Tömeges elhurcolásokról beszélni persze túlzás, erős túlzás. Eltűnt személyek százainak, sőt ezreinek – az égvilágon semmi nyoma.

Párbeszéd alig van, helyette erőteljes képi nyelvezet és lírai gondolatritmus keveredik egyenletesen össze a szociológiai irodalomból építkező könyvben. A jámbor olvasó szinte látja maga előtt az elfutó képkockákat, ahogy a fekete-fehér némafilm alatt egy tárgyilagos narrátor olvassa fel közönyös hangon a kisemberekkel történő eseményeket. Ha belegondolnánk, tragikus, ha kívülről nézzük, groteszk; és mire az ember végigér a fiktív köztársaság történetén, már csak a fejét fogja, hogy tényleg, el is felejtettük a 21. század nagy jólétében, hogy hetven éve milyen világ volt. Vagy mégis emlékeztet valamire mindez?

köztársaság

A nevek látványosan kitaláltak, a hangnem feltűnően ironikus, a szatirikusan fellengzős történetmesélés a láthatatlan narrátor részéről félreérthetetlenné teszi a kritikus hozzáállást. Azt, hogy pontosan mit kritizál, azt remélhetőleg maga az olvasó bogozza majd ki.

Mrázik elvtárs további intézkedéseit külön hőskölteményben kellene megörökítenem. Legyen elegendő annyit mondanom, hogy Mrázik elvtárs egyetlen kézmozdulattal végrehajtotta a szabadság fogalmának gyökeres újraértelmezését, amennyiben lent a városháza előtt a Szabadság Tölgyfáját, amelynek gallyvégein már éppen megjelentek volna az első levélkék, gyökerestül kitépte a talajból.

A mi kis köztársaságunk hosszú, mint a háború volt, borzongató, mint amikor a fikcióról kiderül, hogy valóság, és meglepően képes nyelvezetű regény. Érdemes fellapozni hozzá Vésztő történetét,  mely kísértetiesen hasonlít az abszurd hömpölyzugi történethez. A Vésztői Köztársaság igaz története címmel film is készült az esetből. De talán nem is egy viharsaroki magyar kisvárosnak a valóságot semmivel sem meghaladó torz álmodozása ez a könyv, hanem a saját magunk kollektív múltba nézésének tüköre.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top