Semmit se szeressek félig csinálni, vagyis a tökély előtt megelégedni.
Bak Imre kiállítása, 2015.02.03.– 2015.02.27., Fészek Galéria, 1073 Budapest, Kertész utca 36.
Deák Csillag
Háromszögelés
Mindössze hat címnélküli kép a Fészek Galériában, méretükben különbözőek, de térbeli kiterjedésük számottevő. Bak Imre kérdése jogos: Azt azonban tudjuk, hogy a festészet – már többszörösen is – elhalálozott. Milyen festészetről beszélhetünk akkor a festészet halála után? Ezekben a képekben ott a csend, a nyugalom és harmónia. És sokak számára mégis érthetetlenek. Nem hangulatot fest, hanem az állandót, az idő és a tér lassú, gyors változását, mozgását. A nagyság provokál, színben és geometriai vonalakban egyaránt. A kiállítás egységes, mind a művek színvilága és formai megjelenésük, elhelyezésük tekintetében.
A zöld és sárga háromszöget tartalmazó kép dinamizmusa, a formák megbillentése ellenére is egyensúlyban van, ami vonzza a tekintetemet. A háromszög kiáll a síkból, fölfele tör, tornyot szimbolizálva. Lehetne az isten háza, isten házának tornya is. Ez nyilvánvaló asszociációs hatás, mert a képi valóságban nem látni sem templomot, sem istent. Eget és földet sem. A kék szín magát az eget jelentheti, sőt magát a tengert, a távolságot, a messzeséget, a távlatot, egyben az időt és az utat, mert ebbe a kékségbe bele lehet veszni, mély és távoli egyszerre. Ugyanakkor a nyugalom szigete, sávja is. A szabálytalan, sérült téglalap őrzi az enyhe lila színű négyzetet és az azt tagadó nem-négyzetet, egy testen belül. A kép kompozícióját a fekete, éles háromszögek teszik izgalmassá. A fekete itt nem a gyász színe, hanem határoló test és vonal, alapozó, a szilárdság színe. A kép jobb felső oldalán megjelenő narancssárga szín a visszacsatolás színe, befutó és behatoló testé. Szervesen illeszkedik a meleg barna színhez. A narancssárga háromszöggel ellentétesen mozog, tart irányt a kép alsó sarkában lévő sárga színű háromszög. A világos és a sötétebb színek egyensúlya teszi üdévé a képet.
A sátortetőt megidéző forma egy olyan térben áll, kiáll, amely mind a négy világtáj felől behorpad, a háromszögek befelé csúcsosodnak. A tér fölött, a levegőben lebeg, mintha nem is lenne alapja. Nincs is. A kompozíció háromrétegű, egymásra csúsztatott testeket tartalmaz. Az uralkodó szín a kék és a fekete. A sátortető színe az eperszín és tört fehér szín. A visszahajtott szélű testek egy fekete rombuszt fognak közre, a mélységet, a tengert. Miközben a kép baloldalában a sárga háromdimenziós test uralkodik, hozzá alkalmazkodik a lila háromszög.
Hét függőleges vonal fut az egyik képen, váltakozó színnel, hol fekete, hol barna, hol kék, hol világos rózsaszín. Teret zárnak, és megnyitják a teret a szürke szín számára, amely fölött, a kép jobb oldalában egy fehér háromszöget veszünk észre, fekete színnel határolva, hósipkának is láthatom.
Többségünk, talán mindenki, még Bak Imre is, az euklideszi geometrián nőtt fel. Sokan bennragadtunk a két dimenzióban. Rendre kilép a tradicionálisan elfogadott, önként vállalt vagy ránk kényszerített egysíkú gondolkodásból. Tradíció és modernség, mécses az egyik, valami nincs a másik. Nincs kanóc, nincs olaj, nincs lámpás. Hogy honnan jön a fény, miért van világos, ha sötét van, a festészet csodája. Nemkülönben Bak Imréé.
Kölüs Lajos
A dimenzió vándora
Bak Imre nemcsak a festészetet műveli, hanem a festészet tudományát is. Nem vagyok tudós, csak nézem a képeket, értelmezem a felém forduló látványt. Forma és szín van, vonalak és felületek. Egyik is, a másik is beszédes. Elevenség, mozgás, dinamika hatja át ezt a festői világot.
Bak Imre a rendet keresi, kutatja, fedezi fel és teremti is azt… a pillanatok tagolatlanul hömpölygő áradatában. Metafizikai értelemben isten kegyeltje, a dolgok szilárdságát ragadja meg, jelezve, hogy a művész lelke sem megingatható. Mer egyszerre szubjektív és egyszerre objektív lenni. Köztes lény. Határ-lény, itt is áll, ott is áll, hosszan és idejét múltan. Semmi szenzációs blöff vagy semmit mondás. Ami nála állandó, az változik, ami változik, abból az állandóság sugárzik. És mindez érthetetlennek tűnik. Gerhard Richter szerint – aki valószínűleg korunk legjelentősebb német festője – a „festészet a láthatatlan és az érthetetlen megjelenítése… a jó kép érthetetlen… az érthetetlen teljesen kizárja azt, hogy butaságot csináljunk, a butaság mindig érthető”.[3] Bak Imre is él a trompe-l’oeil festészettel mint eszközzel, hiszen lehetetlen módon mutatja be a valóságot, ami nem a külvilágban létezik, hanem a kép felületén, végső soron a művész pszichéjében.
Bak Imrénél a mozdulatlanság is mozgalmas jelenség, benne Bolyai János gondolata: Semmit se szeressek félig csinálni, vagyis a tökély előtt megelégedni. Itt nincsenek álmok, kételyek, sem misztikák és irreális képzeletek. Bak Imre nem metafizikus festő, bár hajlok azt hinni, hogy számos kép a tudatalattijából bukkan elő, hogy legyőzze belső félelmeit és szorongásait. Babits Mihályt a Nyugat írói körében poéta doctusnak (tudós költőnek) tartották. Bak Imre a tudós festő (pictor doctus), nála a szimmetria révén kapcsolódik össze művészet és tudomány, bár nem a szimmetria létrehozóját kutatja.
Geometriai struktúrákat, mágikus teret alkot, hoz létre, a tér viszonyait, különbözőségét, elkülönülését, dimenzióit, a rész-egész viszony kapcsolatát, a kapcsolódások módját, helyét és idejét vizsgálja. Több síkban gondolkozik, kerüli a sablonos megoldásokat, a szemellenzős világlátást. Aki váratlan, mások számára elképzelhetetlen dolgokat valósít meg, sokoldalúságával a dimenziók vándora névvel illethető mai világunkban. Bak Imre a dimenziók vándora.
A kép nála, miként Konok Tamásnál sem csak forma, szín, egyensúly kérdése. Valahol egy gesztus, egy kézmozdulat, egy mosoly válik vonallá, négyzetté, háromszöggé, színben gazdag felületté, szürrealizmus nélkül. A rend, ha fel is bomlik, egy másik, magasabb szinten, dimenzióban helyreáll, a káosz nem szűnik meg, csak értelmet kap, szellemi elgondolást, fizikai mértani testet és formát, hogy létezhet valami, amiről keveset vagy semmit sem tudunk. Baknál a kölcsönhatásokat követhetjük nyomon, a változásokat, az átalakulásokat, a látszat-különbségeket és látszat-hasonlóságokat, a látszat-ellentéteket. A feszültséget, amely színben és térben, dimenzióban keletkezik. Valami nincs, de mégis ott van, ott kell lennie. És ott van. Ott van a tömeg és az élet. Bak Imre nem szimmetriafüggő, de szerkezeti és alaki összefüggéseket tár fel művein keresztül. Észlel valami különöset, valami eltérést, amit csak ő lát, illetve mi is látunk, de már az ő szemével.
