Egy jól képzett nyelvész 5-10 perc alatt felismeri azokat a rejtett jeleket, amelyekkel tudattalanul is üzenünk környezetünknek: honnan jöttünk, kik vagyunk és mivel foglalkozunk. Néhányat közülük viszont mi laikusok is rögtön kiszúrunk a másiknál, így szinte azonnal elkönyveljük magunkban az illetőt. A Szkeptikus Társaság legutóbbi, Sándor Klára nyelvész által tartott Mit árul el rólunk a beszédünk? című előadásán jártunk.
Bár sokunknak fogalma sincs róla, beszédünkkel öntudatlanul is kifejezzük identitásunkat, elsőként például azt, hogy honnan származunk – kezdi előadását Sándor Klára, az SZTE BTK docense. Nyelvünk minden egyes kimondott szavunkkal változik, ha úgy tetszik, percről percre, az már csak rajtunk múlik, hogy ez mikortól válik érzékelhetővé számunkra is. Korántsem tudjuk, hogy hányféle nyelv létezik a világon, lehet akár hétezer féle is: mindez attól függ, hogy egy adott nyelv melyik változatát tekintjük önálló nyelvnek. Hinnénk vagy sem, politikai okok is befolyásolhatják, hogy mit tekintünk nyelvnek. A délszláv háború előtt például a szerbhorvátot egy nyelvként kezelték, még a szótárak is szerbhorvát-magyar, magyar-szerbhorvát formában jelentek meg. Ahogy a politikai egység megbomlott, úgy vált rögtön ketté az addig egységesnek vélt nyelv, szerbre és horvátra, nem sokkal később bosnyákra, az utóbbi években pedig megkülönböztetik a montenegrói nyelvet is.
A magyar nyelvjáráson belül beszélt változatok viszont nyilvánvalóan nem térnek el olyan mértékben, hogy ne lehessen megérteni egymást mondjuk egy palócnak vagy egy Vajdaságban élőnek.
Iszom mint disznó
A szleng tulajdonképpen egyfajta elkülönülési szándékot jelez. Csak tévedésből aposztrofálják az ifjúság nyelveként: az ifjúsági nyelv valójában nem létezik, hiszen a szociológiai értelemben vett ifjúság nem egy körülhatárolt kategória. Mivel szleng a leggyorsabban változó nyelvváltozat, emiatt csoportvédő funkcióval bír, bizonyos szempontból pedig kirekesztő is. Gondoljuk csak végig: mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor belecsöppenünk egy összetartó baráti társaságba, és jobb híján zavartan vigyorgunk a szóviccek hallatán. Mivel az adott szleng a csoporttagok sajátos nyelvezete, ordít rólunk, hogy kívülállók vagyunk.
Néhány évvel ezelőtt elterjedtnek számított a „mint” hasonlítószerkezetéből elhagyni a névelőt: boldog boldogtalan használta a futottam, mint állat, ittam, mint disznó mondatokat, szlengként. Egy idő után viszont a szófordulat elterjedt és beépült a mindennapokba, onnantól kezdve, hogy már a nagymamánk is azt mondja, kisfiam, hát miért iszol mint állat, a szleng megszűnik szlengnek lenni és sztenderddé válik: nem különíti el ugyanis a nyelvhasználót az adott csoporttól.
Rád sütik a bélyeget, hogy bunkó vagy
Beszédünkkel tehát akarva akaratlanul is mindig jelezzük, hogy hova tartozunk. Sándor Klára példaként Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő esetét hozza fel, aki korábbi tévéinterjúiban a sztenderd nyelvhasználók által megbélyegzett suksükölő kifejezési formát használta. Igen ám, de Erdélyben ez az úgynevezett sztenderd forma, és egyetemi végzettséggel rendelkezők is így beszélnek. A költőre viszont ráparancsoltak, hogy a nyilvános szereplések alkalmával fejezze be a suksükölést, mert rásütik a bélyeget: költő létére bunkó. Mit volt mit tenni Kányádi át is állt amikor a protokoll úgy kívánta, viszont amikor egyszer „haza üzent” a tévéképernyőn keresztül egyik erdélyi barátjának, automatikusan visszaváltott a suksükölő formára. Ezzel öntudatlanul is azt jelezte: a bensőséges viszonyban lévőkkel úgy beszél, ahogy otthon szokott, vagyis nem vállal fel olyan identitást, amely valójában nem ő.
Máshogy „öznek” Szegeden vagy Makón
Az identitást mindig mi hozzuk létre, attól függően, hogy melyik csoporttal akarunk azonosulni. A csoportok közötti és a csoporton belüli identitást is folyamatosan jelezzük a beszédünkkel, amivel ellenszenvet vagy szimpátiát váltunk ki a másik emberből – mindezt persze tudattalanul.
A nyelvváltozatok határait meghúzni képtelenség, nem tudjuk ugyanis eldönteni, hogy milyen jegyek alapján határolhatunk körül egy identitást. Abszurd dolog például Magyarországon belül meghúzni a láthatatlan vonalat, lássuk csak, Pécsnél kezdődik a déli nyelvjárás, felmegy Kecskemétig, Makó-Hódmezővásárhely környékén pedig véget ér. Csupán azért veszik egy kalap alá őket, mert mindegyik területen szokás az „özés”. Valójában azonban máshogyan öznek Szegeden vagy Makón. Egy szegedi vagy egy makói azonnal tudja a másikról, hogy nem azonos területről jött: csak a kívülállóknak tűnik egységesnek az, ami a benne élők számára nyilvánvaló különbségeket rejt – mondta el Sándor Klára.
