Végy egy malacot, tetováld ki gótikus motívumokkal, hizlald fel, majd miután az állat kimúlt, add el a bőrét amerikai gyűjtőknek – ennyire egyszerű a siker receptje Wim Delvoye belga konceptuális művész szerint, aki a malactetoválás intézménye mellett megalkotta a fekáliagyártó Cloaca gépezetet is, február végétől pedig egy brüsszeli galéria csoportos tárlatán szerepel gótikus templomtornyaival.
Az egész a templommal kezdődött. A még csak kisfiú Wim Delvoye csodálkozva vakarta a fejét, vajon miért térdepelnek az emberek oltárképek és szobrok előtt. Az emögött meghúzódó ideológiát ugyan nem értette, annyit viszont megjegyzett, hogy a művészet ámulatba ejti az embereket. Bár őt magát egyáltalán nem nevelték vallásosan, körülötte viszont mindenki hithű katolikus volt, így óhatatlanul is hatottak rá a vallási szimbólumok, a térdeplők látványa pedig mélyen az emlékezetébe ivódott. Olyannyira, hogy felnőttfejjel gótikus templomablakokba zárt, szeretkező párokat ábrázoló röntgenképeket kezdett készíteni, többek között. De üvegre küldte a Keresztút stációit imitáló, feszületet cipelő patkányokat, polgárt pukkasztott emberi belek röntgen lenyomatával, és persze meztelen nőkkel is, akikből a csontvázukon kívül nem sokat mutatott meg. A radiológusokkal és néhány barátjával készített képeken ő maga is szerepel: miután kis mennyiségű báriummal bekenték magukat, kórházi körülmények között, röntgengépekkel rögzítették például azt, ahogy csókolóznak.
A művészet az új vallás
Igazán ismertté viszont a tetovált malacok és a Cloaca gépezet tette. Még 1992-ben pattant ki a fejéből az eszement ötlet: malacbőrt vásárol a vágóhídról, és különféle motívumokat tetovál rájuk. Így történhetett, hogy a kocák hátára Louis Vuitton minta került, esetleg Walt Disney jól ismert hercegnői, vagy éppen maga Jézus.
A művészet vált az új vallássá, hiszen mindenhová beférkőzött, legyen szó a bútorainkról, a ruháinkról vagy éppen az épületekről, ahol élünk. Jelen van mindenütt, akárcsak egykoron Jézus. Ma az emberek nem templomba, hanem galériába járnak
– nyilatkozta Delvoye a tavalyi Yokohoma Triennálén.
Néhány évvel később már élő malacokon dolgozott, az időközben ArtFarm névre keresztelt projektet pedig muszájból Kínába költöztette, mert a belga hatóságok nem engedélyezték a működést, mondván, állatkínzás, amit csinál. Noha egy levágásra ítélt disznó ennél jobb sorsot talán nem is kívánhatna magának: fűtött, tiszta és tágas helyiségben tartották az élő műtárgyakat, a tartásdíjat fizető vásárlók pedig kamerákon keresztül figyelhették kedvenceik mindennapjait. Haláluk után bőrük gazdájuknál lelt végső nyugalomra, akik többségében amerikai gyűjtők voltak.
Ürüléket vegyenek!
Ezzel egy időben állította ki híres Cloaca installációját, ami gyakorlatilag az emberi emésztést lemodellező, fekáliagyártó gépezet. A szerencsések 2008-ban élőben is megnézhették Budapesten, amint a belga művész saját kezűleg eteti a gépezetet finomabbnál finomabb falatokkal. Az öt éven át mérnökökkel és gasztroenterológusokkal együtt fejlesztett masinából egyébként nyolc prototípus is létezik, a belőle kiáramló végterméket pedig elkapkodták a vásárlók. Delvoye olyan művet akart létrehozni, ami haszontalan, értelmetlen, és cél nélküli, rávilágítva ezzel a politikai diskurzusok hiábavalóságára és a fogyasztói társadalom visszásságaira.
Az ürülékgyártás nem új keletű dolog. Az olasz Piero Manzoni már 1961-ben piacra dobta a „Művész fekáliája” elnevezésű 90 darab, ürülékkel megtöltött konzervből álló sorozatát, amit persze a megszállottak aranyáron meg is vettek. Öt évvel ezelőtt a kínai Zhu Cheng pandaürülékből formázott milói Vénusz másolatáért majdnem 12 millió forintnyi dollárt fizetett egy svájci gyűjtő, itthonról pedig Győrffy László három évvel ezelőtti, nagy port kavart installációját említenénk, amikor is 12 tányér, kézcsonkkal körülrakott műfekália-kupacot állított ki egy szegedi galériában. Ez önmagában talán még nem is lett volna olyan nagy baj, de sokan az utolsó vacsora újraértelmezésének vélték a művet, és egyenesen istenkáromlásnak kiáltották ki. Bár maga Győrffy úgy nyilatkozott, hogy semmi köze a kettőnek Da Vinci utolsó vacsorájához és az apostolokhoz, az installációt végül mégis visszavonta.
Csak saját magát szórakoztatja a paradoxon királya
És ha már Da Vincinél tartunk. Wim Delvoye éppúgy ihletet merít a reneszánsz mesterekből, mint a katolicizmus jelképeiből, sőt egy alkalommal az olaszországi San Cristoforo templomban is kiállította gigantikus méretű, szürreálisan elcsavart templomtorony szobrait. A hétköznapisággal kevert gótikus munkái a Louvre-ban is helyet kaptak, ahol tipikus flamand malmokkal csipkézett fűrészpengéket, gótikus elemekből, kézzel kifaragott gumiabroncsokat és bronzból megformázott párzó szarvas-trófeákat mutatott be három évvel ezelőtt. A művész egyébként az utóbbi néhány évben szívesen dolgozik lézervágóval: a tornyok mellett jól megférnek a gigantikus dömperek, a hernyótalpas autók vagy a feszületből formázott óriásgyűrűk.
Aki esetleg Brüsszelben jár márciusban, látogasson el a Rodolphe Janssen Galériába, ahol sok más művész munkája mellett élőben is megnézheti Delvoye elhíresült gótikus tornyait.
Minden, amit csinálok, azt elsősorban a saját magam szórakoztatásáért teszem. Ha tudnám, min dolgozom, mondjuk három év múlva, elveszteném a kíváncsiságomat, ami új művek létrehozására sarkall.
– vallja a művész.
