+ Színház

Ha Y generáció, akkor még mindig anyámnál lakunk?

next

Rendszerváltás, tárcsázós internet, tamagotchi, ha péntek, akkor Dallas, ha kedd, akkor Vészhelyzet. Önerőből még mindig anyámnál lakunk. Az Y generációt firtatták a Trafóban három héten át.

Van abban valami őrülten szexi, ahogy elkezd beszélni hozzád, mintha csak Te és Ő lennétek a teremben. Ő, a NEXT.

A Trafót januárra elárasztotta az Y generáció, ő volt a három hetes Next fesztivál, amelynek záróakkordjaként az összes alkotót-fellépőt összegyűjtve, alagsorban körbeülős konferenciát is rendeztek a szervezők. A kérdés egyébként szemtelenül prózai volt: Mégis mi az, hogy Y generáció? Rendszerváltás, tárcsázós internet, tamagotchi, ha péntek, akkor Dallas, ha kedd, akkor Vészhelyzet. És, hogy önerőből még mindig anyámnál lakunk.

NEXT

Újévi lendülettel mi is belevetettük hát magunkat. Ha valakit érdekel a kortárs báb, színház, tánc, performansz, élő zene, vagy a mindegy mi az, csak legyen kortárs, annak a Trafóban volt érdemes szemezgetni. Először Boross Martin rendezőt kaptuk el egy interjúra, ahol Martin a részvételi színházról és a távolságtartás nehézségeiről mesélt – mert generációtól függetlenül, ez a „bevonós dolog” úgy tűnik még mindig hajlamos nézőriogatóként működni.

Hogy aztán el is kaphassuk az interjúban említett közönségbevonás transzcendens erejét akcióban, elmentünk és megnéztük a Felülről az ibolyát : van, aki meteorit-becsapódás előtt pikkelyeket növesztene, és láttunk még pár hasonlóan „más” előadást is, alább a lista.

Hidegvérrel nyúzták meg a szépséget (Nyúzzátok meg – kritika)

Levetkőztünk, meghaltunk, kést adtak a kezünkbe (Fájdalomtest – performansz, workshop, reflex)

A Dekameron esete a fával és a vaskarikával (Dekameron – kritika)

Élet-halál klezmer boogie (Hups! Crew Idegen elemek – kritika)

Neked ilyen a szerelem? (Dollár papa gyermekei – reflex)

Akik valamit másképp, de mit?

“Generációs ügy vagy korszellem? Ha minket kérdezel: Tökmindegy. Itt van kilenc produkció, ami máshogy nyúl hozzád és a világhoz, mint amihez hozzá vagy szokva.”írta a Trafó programajánlója. Az alkotókat kérdezve, mi ez a más?, hamar egyértelművé vált, hogy nincs egy közös “másképp”. Sokféle útja van a másképp csinálásnak, ami merít is meg nem is a megelőző generációk örökségéből, kiröhög meg magáévá tesz egyszerre. Nincs közös program, helyette ami van, az a sokszínűség: annyi a különböző út, ahány az előadás (és még csak nem is ahány az alkotó!).

Utólag a külső elemző szem megállapíthat olyan általánosságokat, mint: tudatosság, személyesség, nyitottság, befogadó-központú szemlélet. Előadások, amik szembemennek a beporosodott elgondolással, hogy ami nem kőszínház, az már tuti abszolút lila, absztrakt, érthetetlen, durván kísérleti, hogy ne menj el, mert úgyis fejfájást okoz. Mintha az volna a cél, hogy a nagyi is azt mondja a végén, “ilyet máskor is!”. De kérdés, hogy érdemes-e generációs öntudatról gondolkodni akkor, amikor úgy tűnik itt minden alkotói kedv csak megy a saját feje után. Van például, akinek a Trafó meghívásáig meg sem fordult művészfejében, hogy ő az Y generáció része volna.

Ő a Next, ki az Y?

A meghatározhatatlan masszából, amit hazai “Y művészetnek” nevezhetünk (de csak ha már tényleg muszáj a generációzás), amit mi kiemelnénk, az a megszokottnál közönségbarátibb szemlélet.A jelenlévő ipszilonosok hangoztatták, hogy nincs már klasszik színész és rendező, nincsenek alkalmazott művészek, akik a színpadon kis katonákként kiképezve piruetteznek és Hamletet-monologizálnak. Itt mindenki alkotó, mindenki hozza magával az összes civilségét, szóval kénytelen felelősséget is vállalni a végeredményért.

Tényleg tetten érhető volt valami arcpirítóan személyes ezekben az előadásokban, mintha mindegyik úgy próbálná magához csalogatni a nézőt, hogy azt mondja, “mutatom ki vagyok, látod, én is olyan vagyok, mint te”. Persze, ahogy Boross Martin is mondta, keserű a másik oldal, hogy ez nem annyira egy hősies reform, mintsem inkább a kényszer gyümölcse. Egy olyan színházas generáció, aminek tagjai jórészt nem fértek be kőszínházba, társulatba, szóval munka híján teremtettek maguknak valami munkát. Összefogni, projektezni, pályázni, meg aztán becsalogatni a nézőt a nézőtérre, ami vagány dolog, a mindent lehet szabadsága. Csak kérdés, hogy ha mindent szabad, akkor kapaszkodni mibe lehet?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top