Barcsay Zsombor nem csak táncosként van jelen: kulturális találkozót szervez, egyesületet alapít, önkéntesként dolgozik az egyetem mellett… Azok figyelmére is érdemes, akik sóhajtoznak a mai fiatalság állapota felett.
– Tizenöt éve táncolok a Bihari János Táncegyüttesben – meséli Zsombor a kezdetekről –, hat éves koromban kezdtem. Édesanyám vitt el, mert eleve kicsit pörgős gyerek voltam, akinek le kellett kötni a felesleges energiáit. A Vadrózsáknál kezdtem, de aztán ők elköltöztek tőlünk messzire. Akkor találtunk rá a Biharira, ahol volt egy fél éve indult csoport, amibe bekerülhettem. Végigjártam a Bihari-iskolát, és tavaly ősszel kerültem föl a nagy együttesbe.
– A táncon túl mit hoztak ezek az évek?
– Nagyon fontos, hogy megismertem ezt a közösséget, megtanulhattam, miként lehet benne élni. Megérezhettem a közös sikerek ízét, ahogy a közös bulikat is. Számtalan szakmai ismeretséget is szereztem, olyanokat, amelyek befolyásolják az életem irányát. […]
Én sportolok is, illetve inkább csak sportoltam, mert most az együttes hatvan éves évfordulójához közeledve gőzerővel készülünk az ünnepi műsorra, így gyakorlatilag mindennap próbálunk. Eddig atletizáltam, rúdugróként országos korosztályos bajnok voltam… Abban is vannak sikerek, de mégis, a Bihari jobban magához húz. Persze, a sportolóknál is jó a közösség, ott is el lehet menni közösen ide-oda, de a Bihari más, több: a közös kultúrára jól rezdülő emberek vannak együtt. […]
– Mit tesz hozzá mindez a magyarságodhoz, az önképedhez?
– Úgy érzem és érezhetem magam magyarnak, hogy nem kell a magyarkodókkal egy követ fújnom, de ugyanakkor tudom, hogy nem tudnám itt hagyni ezt az országot egyik pillanatról a másikra. Talán sikerül egy arany középúton járnom azáltal, hogy ismerem és művelem a saját hagyományaimat. Ez egy olyan kapocs, ami lehetetlenné teszi, hogy csak azért elmenjek, mert „nem jó itt”. Annyira szorosan vagyok együtt a közösségemmel, hogy abból nem bírnék kiszakadni. Bármi lehetne itt, de azt gondolom, hogy ha a saját mikrokultúrámban boldog vagyok, és azt csinálhatom, amit szeretek, s azokkal vagyok, akik nekem is fontosak, akkor ez egy boldog élet a külső körülményekkel együtt, vagy akár azok ellenére is.
– A saját mikrokultúrádnak, aminek a Bihari a közepe, mik a sarokkövei?
– A másik legjelentősebb kötődésemet a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium adja, ott érettségiztem 2012-ben, és ahhoz az intézményhez legalább annyi szál köt, mint a Biharihoz. Nem feltétlenül azért, mert annyira jó volt középiskolásnak lenni, talán inkább egy fontos történetet sikerült elindítanom…
– Korán kezdted…
– […]Az volt az alapötlet, hogy a diákok bemutatkozó műsora (éneklés, tánc, zenekarok) mellett profi előadókat szeretnénk hívni, olyanokat, akik kapcsolatot tudnak építeni a népi kultúra és a diákok között. Azt szerettem volna megosztani, amit én újra és újra megélek. Első körben a Kalákát hívtam el, mert bár nem népzene, de azért határos vele. Meg elhívtam Bognár Szilviát és a párját.
– A kamaszok bátorságával, ismeretlenül nekiláttál telefonálgatni?
– Majdnem. Gryllus Dániel felé volt kapcsolat: Szalóki Ágit ismertem, mert a régi iskolámban Nits Márta volt az énektanárnő, s a Szalóki Ági első gyerek-lemezén mi énekeltünk, mint gyerekkar. Ági adta meg Gryllus Dani telefonszámát. Felhívtam, és eljöttek.
Nagyon ösztönző volt az első élmény. Az első találkozó a „Folk Fest a Fasorban” címet viselte. Ez a név, bár utalt a találkozó tartalmára, nem volt elég frappáns. A nyári szünetben megálmodtam – ezt vedd szó szerint: megálmodtam – a rendezvény nevét. Az lett a neve, hogy „MEGiNT”.
– „Újra”?
– Magyarországi Evangélikus Gimnáziumok Népművészeti Találkozója. Nyilván, mint minden márka bevezetésénél, itt is kellett egy felfutási idő, amíg mindenki megtanulta, hogy mi ez. A második évben Herczku Ági adott koncertet Nikola Parovval, harmadik évben Novák Tatát sikerült elhívni, ami a Biharin keresztül nyilván nem volt nehéz. Tata tartott egy rendhagyó történelemórát, A magyar tánc évszázadai címmel. Negyedik évben Kallós Zoli bácsi jött. Nyilván azért, mert nyaranta járok Erdélybe, a szentkirályi és a válaszúti táborokba. Adott volt a kapcsolat. Tavaly Andrásfalvy Berci bácsit hívtuk, aki sajnos beteg volt, de Tátrai Zsuzsanna és a Budafolk Band is jó választásnak bizonyult. A következő dátum 2015. február 28. Az Eszterlánc zenekar jön, és ha minden jól megy, akkor Szilágyi Anna néni személyében egy igazi adatközlő lesz a vendégünk.[…]
– Ezt hívják dinamikus fejlődésnek?
– Törekszünk arra, hogy jó előadóink legyenek, és arra is, hogy eljöjjenek a fiatalok. Tavaly már százötvenen voltak, tehát megötszöröztük a közönség létszámát. Mindezek mellett próbálunk arra is pénzt teremteni, hogy legyen/lehessen színházi élmény, „adjuk meg a módját” a táncnak is.
– Neked közben valamikor le is kellett érettségizned…
– A harmadik MEGiNT után érettségiztem, azóta a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre járok, műszaki menedzser szakra. Ez azért izgalmas, mert nem leszek sem mérnök, sem közgazdász, hanem a kettőnek az ötvözéséből lesz valami, amihez mindenből jónak kell lenni. Olyan tantárgyak vannak, mint mikro- és makroökönómia, de ugyanolyan hangsúllyal ott van mellette a fizika, a kémia és a biológia is. Komplex tudásra lehet szert tenni, amit azzal szoktak lekicsinyelni, hogy a műszaki menedzser „igazán” nem ért semmihez. Ugyanakkor én azt érzem, hogy minden területre ad rálátást, és bármerre el lehet indulni. Azt gondolom, hogy ez nekem azért is jó, mert úgy tűnik, hogy szervező-típus vagyok. Annyi mindent hozhat az élet, és fel is kell készülni mindenfélére.
A harmadik évemet kezdtem el idén az egyetemen, és tudom, hogy ilyenkor már keresni kell a továbblépés lehetőségét. Ami engem izgat, az a menedzserség, érdeklődési körömből adódóan a kulturális menedzserség. Nekem gyerekkorom óta álmom, hogy a Művészetek Palotájában dolgozhassak. 2004-ben nyílt, s amikor először ott jártam gyerekként, akkor elbűvölt a hely. Ráadásul a Biharival rendszeresen járunk oda fellépni, így van némi rálátásom arra, hogy miként működik. Nem is csak az, hogy milyen emberek lépnek fel nap-nap után, hanem az egész közeg…
– Ambiciózus ábránd, vagy több?
– Most ott tartok, hogy ősztől önkéntesként dolgozom a MÜPÁ-ban. Ez abból áll, hogy van egy szerződésem, és ennek értelmében egyetemi tanulmányaim mellett bejárhatok, megismerhetem és segíthetem a ház működését. Nincs megkötés, hogy mikor megyek be, csak annyi, hogy egy héten maximum három napot lehetek benn. Elsőre a szcenikára osztottak be, de a terv az, hogy végigtapasztalhatom a ház összes tevékenységét. Ez tényleg öröm, mert olyan tudást kapok, ami megfizethetetlen.
– Nem fura, hogy te visszajársz az egykori gimnáziumodba?
– Sok minden köt oda. A MEGiNT szervezése kapcsán felmerült, hogy pályázatokra van szükség, mert a pénzt nem adják „csak úgy”, s évről-évre komoly fejtörést okoz, hogy miként teremthető elő a pénz, ami kell a színvonalhoz. Erre az a kézenfekvő mód, hogy pályázatokat írok, mint a színpad esetében is. Idén tavasszal három pályázatot írtam, abból hárommal nyert az iskola. Nyertünk határon túli tanulmányi kirándulásra, aztán egy természettudományos pályázaton is, és a MEGiNT-re is nyertünk. Az iskola most ünnepli a negyedszázados jubileumát, ennek kapcsán az NKA-támogatás körüli papírmunkát is én végeztem el.[…]
– Hogy kerül a képbe Martin György?
– A harmadik találkozó során találkoztam egy öregdiákkal, akivel azóta is jó kapcsolatban vagyok. Dr. Liptay György kémikus, az MTA doktora, volt fasori diák azt kérdezte, tudtam-e, hogy Martin György az osztálytársa volt és ide járt, ebbe a gimnáziumba. Akkor még le sem esett, hogy ez milyen jelentős dolog. Aztán a negyedik találkozón emléktáblát avattunk Tinka tiszteletére. A Hagyományok Házában lévő emléktábla „testvérét”, ezt is Erdélyi Tibor készítette. A táblaavatáson ott volt Borbély Jolán, Karácsony Zoltán, Éri Péter… Igazából ott, a táblaavatáson jöttem rá, hogy ez milyen fontos ügy! Egyrészt az egyházon belül, másrészt a szakma előtt.
Az iskolában bronz és márványszobrok vannak, nem is kevés… és ezek közé bekerült egy fa dombormű. Felmerült a márványtábla ötlete is, de nem illett volna Tinka emlékéhez. A fa emléktábla sokkal méltóbb formája a megemlékezésnek…
A táblaavatást követően idén is volt egy kis megemlékezés, amiből megpróbálunk hagyományt csinálni.
– Úgy tudom, ez a történet sem rekedt meg az emléktábla szintjén!
– A pályázatokkal foglalkozva azt vettem észre, hogy megfelelő szervezeti háttér nélkül kiszorulunk egy csomó pályázatból. Erre is megoldást kínál, ha létrehozunk egy kulturális egyesületet. A találkozók kapcsán kialakult egy olyan „mag”, amelynek a támogatása biztosra vehető. El is kezdődött a munka. Szeptember elején volt az alakuló ülésünk huszonhét alapító taggal. Még a kerület volt országgyűlési képviselője is támogat minket! Az alakulást elsőre elmeszelték, de már leadtam a hiánypótlást, így rövidesen hivatalosan is működhet a Martin György Kulturális Egyesület. Persze, a célok nem merülnek ki az anyagiakban, pontosan látom, hogy Martin György szellemi hagyatékát iskolán belül és kívül is ápolni kell.
– Szerinted mindenki örül majd egy újabb egyesületnek?
– Én tényleg ezt remélem, hiszen nem akarunk senkivel szemben konkurenciaként megjelenni, viszont szeretnénk együttműködéseket kötni a már meglévő szervezetekkel. Szívesen részt vennénk egy Martin György emlékév megszervezésében, de sok más ötletünk is volna.
– Ilyen aktivitás mellett már nem is csodálom, hogy Junior Prima-díj jelöltje voltál.
– A Bihari 2012-ben Prima Primissima díjat kapott, ez ösztönzést adott az együttesnek, nézzenek körül a saját házuk táján. Ebben az évben Boros Sándor és Neuwirth Panni találták ki, hogy engem jelölnek. Amikor ezt elmondták, akkor el sem hittem. Én csak egy mozgatórugó vagyok, és támogatás nélkül nem lehetnék senki. Idén nem kaptam meg a díjat, de ettől csak még motiváltabb lettem. Maga a jelölés óriási dolog, olyasmi, ami nem engem ismert el, hanem azokat, akikkel együtt munkálkodhatok azon, ami szerintem fontos és értékes.[…]
– Már csak életkorod okán is érdekel, mit gondolsz a népzene és az egyéb zenék egymásba szűrődéséről, a poposított-rockosított népzenéről, a világzenéről?
– Eddig nem került szóba, de én alapvetően zenei mindenevőnek tartom magam, nem a műfaji határok szerint válogatom ki azt, amit hallgatásra érdemesnek gondolok. Nem hiszem, hogy csípőből meg kellene mondani, hogy mi a jó és a követendő. Amit Nikola Parov képvisel, vagy éppen a Makám, vagy Szalóki Ági, Bognár Szilvi – hosszan sorolhatnám –, az szerintem járható út. Szeretem, ahogy náluk keverednek a műfajok és a zenék. Nem zavaró, hogy valami egészen újat hoznak létre abból, amiből táplálkoznak. Szerintem szükség van ilyesmire, hiszen azokat az embereket is meg lehet szólítani, akik képtelenek arra, hogy meghallgassanak egy sercegő felvételt valamilyen régi gyűjtésből. Ezek könnyedebb, könnyebben emészthető dolgok. Az operában is azt mondjuk, hogy Verdi könnyen emészthető, Wagner meg a maga négy-ötórás darabjaival rákészülést igényel.
Vagy ott a jazz, ami alapvetően ugyanúgy improvizációs alapú zene, innentől pedig nem tudom hibának érezni azt, ha valaki oda nyúl, és olyan zenét hoz létre, ami hangzásvilágában a Kárpát-medencét idézi, és hozzáad egy újabb szabadságfokot. Talán közhelyszámba megy, de Bartók is ehhez a kérdéskörhöz tartozik: mit is csinált? Összegyűjtött mindent, amit csak lehetett, és közben felépítette a saját muzsikáját. Érdemes ilyen szempontból is meghallgatni mondjuk akár a Kékszakállú herceg várát…
Van, és kell autentikus oldal, de kellenek azok is, akik a maguk útját próbálgatják. Így van ez a táncban is. Például a Bihari soha nem állt ellen, ha kísérletezgetésről volt szó, de – és ez fontos! – van autentikus irány, ami egyáltalán nem zárja ki a kortárs moccanásokat.
***
Az interjú 2014 végén készült, teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2014/6. számában.
