Egy szülő például a következőket mondta a Mi lesz a hóval című verssel kapcsolatban, idézem:
Szülőként azt gondolom, elég nyomasztó gondolatokat ébreszt ez a vers. Szomorú, hogy nincs valami megnyugtató válasz-szerűség a végén. Egyébként is ebben az életkorban kezdi őket foglalkoztatni az elmúlás és halál gondolata, kezd kialakulni a hozzátartozók elvesztésétől való félelem. Ezt már Bálinton is észrevesszük. Úgy gondolom, hazudni nem kell, tudnia kell, hogy egyszer mindannyian elmegyünk. Nem szabad viszont hagyni azt sem, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtuk. Ez a vers nem az érzelmi feszültség enyhítését, levezetését, sokkal inkább a serkentését segíti, s akinek nincsenek ilyen félelmei, annak talán pont ezzel fészkeli be magát a gondolataiba. Őszintén megmondom, én kicsit félnék a reakciótól.
Mit gondolsz erről? Hogyan győznéd meg ezt a szülőt arról, mégis olvassa fel a verset az ötéves gyermekének?
Isten ments, hogy meggyőzzem! A szülő nagyon jól tudja, hogy fel kell-e olvasni ez a gyerekének vagy nem, hogy mikor olvassa fel. Én sem olvastam el a kislányomnak ezt a konkrét verset. Ezt, ezeket a kérdéseket ő tette fel nekem, amikor az apám meghalt. Nem vagyok szadista állat, hogy naponta tépkedjem a sebeket, túl fájdalmas lenne. Nekem. Nem úgy neki, hiszen bizonyos idő elteltével az anyukája fölolvasta neki a többi verssel együtt, és nem történt semmi… olyan. Fél szemmel hunyorogva egészséges gyereknek tűnik még mindig, és talán mi is egészséges, normális családnak tűnünk. Persze, apa verset ír, pedig már nem középiskolás, elismerem, ez nem egészen normális. És az se, hogy a gyerekek gyakran könyvet kérnek a boltban csoki helyett. Megnyugtatnám a családvédőket, azért szoktak csokit is kapni. És szoktunk játszani, kirándulni, veszekedni, cinkéket etetni, mesét nézni, porszívózni, aludni, húst klopfolni, hintázni, sírni, nevetni, visongani, vicsorogni, bukfencezni. Semmi különös.
A (gyerek)irodalom nem használati útmutató, nem tudok rá úgy tekinteni. Igen, vannak és kellenek olyan valóságszövegek, melyeket jól használhatunk a mindennapi gyereknevelés során. Ha Petike bevette a gyógyszert, akkor te is vedd be, kisfiam. És a kisfiam végre beveszi az gyógyszert, hurrá, így apának nem gurul el a gyógyszere. Akinek van gyerek, tudja, milyen életmentőek ezek a szövegek. És igen, még számtalan funkciója lehet a (gyerek)irodalomnak. A didaktikai-, a pedagógiai-, a gyönyörködtető-, a szórakoztató, a morális-, a fejlődéslélektani-, a társadalmi valamit szokták emlegetni ilyenkor.
Mégis, a (gyerek)irodalom, azon belül a vers egyszerre komplikáltabb és egyszerűbb valami. Komplikáltabb, mert reményeink szerint cseles jószág, úgy hat és olyankor, ahogy és amikor nem számítasz rá, nagyban olvasófüggő is, hogy kiben milyen hatást vált ki. Egyszerűbb, mert csak, mert van egy vers például, megírod vagy elolvasod és ennyi. Tudom, igényeljük a katarzist, a megnyugvást, a levezetést. Én mégsem féltem a gyerekeket az idézett verstől. Én felnőttként sokkal jobban félnék, féltem tőle magamat. A gyerekek bizonyos életszakaszban sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nem lehet megkerülni és sajnos én megnyugtató válasszal nem tudok szolgálni, bár tudnék. A vers sem tud, a kötet sem tud, mégis, a kötet egészének más az iránya, mint ennek az egy versnek. Sokan kiemelik ezt a szöveget, amely a kislányom kérdéseit visszhangozza, azért mert látványosan tálalja témát, direkt módon. Hiszen ilyenek a gyerekek, vagyis ilyenek is. Én jobban szeretem a kevésbé direkt, úgymond elegánsabb verseimet ebből a kötetből. Azonban ennek is ott a helye a többi között, itt pedig a közöttre helyezném a hangsúlyt, hiszen a kötet egészének mégiscsak van számos leágazása, akár nyugvópontja is. Azért sem féltem a gyerekeket, mert ott van mellettük a szülő, akinek ez a vers, ez a kötet egy lehetőség.
Voltak egyéb negatív szülői vélemények? Volt olyan, aki mondjuk kifejezetten rossznak tartotta a kötetet a komolyabb versek miatt?
Én a fentit egyáltalán nem negatív szülői véleményként értelmezem. Egy szülő elgondolkozott egy vers hatásán, ezt teljesen természetes. Nagyobbrészt olvasó emberekkel vagyok kapcsolatban, gyerekeiknek rendszeresen felolvasó szülőkkel. A megjelenéskor átfutott a fejemen, hogy kik fognak a ismerőseim közül idegenkedni a kötetet olvasásakor, de tőlük is meglepően jó visszajelzéseket kaptam. Ez a könyv megpiszkál valamit az emberekben, nem hagyja nyugodni őket, nem olyan, amit gyorsan ki lehet végezni. Többen mondták, hogy újra meg újra elő kellett venniük.
Persze, lehet, csak félnek tőlem. Hiszem, hogy kell ilyen vers is és olyan is és amolyan is. Finom a csokoládé, szeretik a gyerekek, kevés családot ismerek, ahol nem adnak a gyereknek csokoládét. Mégse etetjük a gyereket minden nap csak és kizárólag csokoládéval. Így van ez a Milyen madárral is, nem csak csokoládé van benne, hanem mondjuk spenót is, és még annyi minden, még keserű kanalas gyógyszer is. A komolyabb versek befogadásához szülők mellett sokat segítenek Norbi illusztrációi. Az ő nyúlhősei nagyon izgalmas, töredezettségében is koherens narratív keretet kínálnak. Nagyon sokat dolgozott ezen a könyvön, nagyon sokat foglalkozott a versekkel, ami érződik a végeredményen. Az emberek hátast dobnak a könyv látványától, annyira jó. Norbi azóta sem állt le a témával, láttam az illusztrációk permutációit, meg is ajándékozott minket képekkel, mindegyik iszonyatosan ütős.
Mik voltak a legemlékezetesebb gyerek-reakciók?
Erről nagyon szívesen beszélek, gyűjtöm a reakciókat, visszacsatolásokat. Gyerekek nélkül mit sem ér az egész. Az a tapasztalat, hogy más és más életkorban mást és mást értenek meg a versekből. Más és más kelti fel a figyelmüket. Meglepően nagy a szórás a reakciót küldők életkorában. Ötven éves gyerektől két éves gyerekig terjed a lista. Egy jó barátom például felhívott a Tescoból, hogy az imént felhívták otthonról, hogy a kislánya és az anyukája úgymond két pofára röhögnek egy versen. Máskor Harry Potter és Jókai helyett választották esti olvasmánynak a könyvet, ami még véletlenül sem jelenti azt, hogy százezres példányban fog elfogyni.
Három éves kisfiú anyukája hívta fel a gyerekeim anyukáját, hogy az anya jó sornál a kisfia szeretetrohamot kapott, és ölelgetni kezdte őt. Nemrég érkezett meg a családba a kistestvér. Azt is elmondta, nagyon meglepődött a verseken, azt hitte, olyan hagyományosak lesznek. Még jobban meglepődött a kisfia reakcióján. Vannak olyan családok, ahol a „nagyon jó” vagy az „anya ma nem anya” vált szállóigévé. A gyerekektől érkezők érkező visszajelzések mutatják megnyugtatóan, hogy megvan a maga helye a kötetnek. Azért mondom, hogy megnyugtatóan, mert én magam is kíváncsi voltam rá, milyen sorsa lesz.
Gondolom, azért te is tesztelted a verseket – főleg a súlyosabbakat – a gyermekeiden. Mennyire vettek részt a gyerekek a versek megírásában?
Igen, de nem főleg, hanem úgy össze-vissza, ahogy jött. Húsz-harminc verset kiszórtam, nem kerültek be a kötetbe, ebben van szerepe a gyerekeimnek is. Korábban azt nyilatkoztam, hogy a gyerekeim legesleginkább azzal vettek részt a versek megírásában, hogy vannak. Ez a legtöbb, ez minden.
Tervezel újabb gyerekvers kötetet megjelentetni? Ha igen, másabb lenne-e az az új, mint ez? Van-e valami, amit tanultál mondjuk a gyerekek reakcióiból?
Nem tervezek. Hallok szövegfoszlányokat, fel-fel villan egy új könyv tónusa, de még nagyon messze vagyok ettől. Nem a tervezési fázisban. Nem sürget, nem kényszerít semmi. Szerencsés vagyok. A Milyen madár a korábbi köteteimhez képest viszonylag gyorsan, intenzív munkával íródott. Mert hirtelen bekattant valami, tudtam, hogy mit szeretnék, rátaláltam a hangra, a formára. Ez a beszédmód, alkotásmód egészen biztosan hatással lesz a nem gyerekverses könyveimre is. Előbb a Milyen madár miatt félbe hagyott verseskötetemet kell befejeznem, de ahhoz sok erő kell még, várom a kattanást. Ha lesz új gyerekverses könyv, és remélem, hogy lesz, akkor az biztosan nem ilyen lesz. Kíváncsi alkat vagyok, a van már kevésbé érdekel. Egyelőre meséket írok, csak úgy, mert az kellemesen kilúgoz, és az jó, nagyon jó.
