Miklauzic Bence új filmje sokat ígér nézőjének – és nagyon keveset vált be ígéreteiből. A Parkoló című film egy nagyot gondoló starttal indított és végül befarolt a majdnemek halmazába.
A héten a Művészmoziban tartott közönségtalálkozós vetítésen Miklauzic Bence váltig állította, hogy bár Lengyel Ferenccel, a film főszereplőjével és egyben társ-forgatókönyvírójával, nagyon szeretik a westernt, de ez a film nem az.
Ez volt az első dolog amit igazán fájlaltam a filmben,
mert a western műfaji világának törvényei legalább kicsit rendet vágtak volna Miklauzic Bence filmjében, ami egyébként nagyjából egy kártyavár stabilitásával rendelkezik. A történet egy „képzelt hetedik kerület” parkolóőre, a fapofával titokzatos Légiós (Lengyel Ferenc) és egy Ford Mustangjához enyhébb pszichózissal ragaszkodó pénzes úr (Szervét Tibor) idegőrlőnek szánt hatalmi csatájára összpontosít. A konfliktus alapja, hogy Szervét karaktere egy rozoga tető alatt akar parkolni Mustangjával, Légiós meg nem engedi. Az ellenszegülés úgy felbőszíti Neve Sincs Idegen úrt (akiről majd csak kiderül, hogy Imre), hogy jó érzést sutba vágva minden lelketlenségét beveti a parkolóhely megszerzése érdekében.
A jó, a rossz, meg a….
A film alapja tehát egy sablonminta jó és egy sablonminta rossz klasszikus hatalomharca. Légióst ennek rendje szerint minden szikár hős elengedhetetlen tulajdonságával megáldották írói. Egy hidegfejű fazon, a sokat megélt háborús harcos néma bölcsességével és misztikumával, akiről a film legfeszkósabb pontján természetesen kiderül, hogy (a katarzis kedvéért) várandós és angyalszép menyasszonyát is elveszítette. Szemben vele Szervét karaktere, akiről idővel szintén felsejlik, hogy nem ám velejéig gonosz, csak a vesebaj tette azzá.
Az alapvető feszültség abban rejlene, hogy nem ököllel és pisztollyal, hanem érzésekkel vívják a harcot a film szereplői. Mintha a film didaktikusan igyekezne képviselni saját mottóját, miszerint mindenkinek van rejtegetnivalója. És a parkoló piszkos törvényei szerint az győz, aki a másikéba jobban beletrafál.
Ezt a pszichós vonalat próbálták meg erősíteni Miklauzicék apróságokkal, motívumokkal és krimis sejtelmességgel, amikből sajnos túl nagy volt a dózis. A kávékotyogást lemorzézó öreg kell volna hozza az őrület tragikomikumát, a minden hajnalban hiper-giccsesen az ablakon megcsillanó napsugár meg a gyönyör pátoszát. És ezek bár egyenként működhetnének, de a kevesebb több beindult és a film felétől a mennyiség totális erőlködöttségbe fulladt. A sok „furaság” nem tudta akkora feszültségbombává rántani a filmet, mint alkotói tervezték.
A csendekből pedig kifért volna egy western
Hiába vannak nyugtalanítónak szánt részletek, ha kettő valami közt egy nagy, valami nélküli űr tátong, amit a színészi játék nem tudott kitölteni. A csendek számából meg a forróságban a kocsiktól felporzó földes parkolóból igazán kifért volna egy western. A baj csak az volt, hogy a film ritmusa képtelen volt fenntartani a keservesen megszült feszültséget. Tehát mire odajutok, hogy megértem miért köpi ki következetesen a szájába vett korty vizet a főgonosz, már egyáltalán nem érdekel.
Az amúgy is túlkomolykodó szimbolikával és ellenben annál sutábbra sikerült dialógokkal megtömött filmnek tett aztán igazán rosszat a határozatlan humor. A humor, amiről sajnos nem tudtuk eldönteni, valóban annak szánták-e. Szóval főhősünk tényleg egy rózsaszín nyelű csákánnyal indult neki a főgonosznak? Tényleg egy sült galamb látványán zaklatta fel magát ennyire? Sajnáljuk, mert Miklauzic Bence filmje tényleg sokat ígért, de milyen sokat.
