Tavaly december elején vettem a kezembe Kollár Árpád Milyen madár című gyerekvers kötetét. Szokatlan gyerekverseket találtam a könyvben. Vagyis azt gondoltam, szokatlanok. Halálról, elmúlásról, betegségről is beszéltek a versek, sokszor meglepően zaklatottan, fájón.
nincs ceruzám, megrágta a kutyám,/ nincsen kutyám, elvitte a troli,/nincs városom, belepte a korom,/ nincsen fogam, kihúzta a kilincs,/ nincs virágom, megette a nyár,/ nincsen mamám, bevitte a mentő
Nem tudtam, mit kezdjek a kötet súlyosabb verseivel. Azt gondoltam, igazi gyerekeknek kell felolvasni a verseket, hiszen ezek a versek értük vannak. Kollár Árpád maga is gyűjti a gyerekek és a szülők reakcióit, örömmel olvasta az általam megkérdezett gyerekek szavait is. Szintén nagy örömmel és lelkesedéssel válaszolt a kötettel, a gyerekversekkel, a gyermekek lelki világával foglalkozó kérdéseimre is.
Nem annyira azt kérdezném először a kötettel kapcsolatban, hogy miért kezdtél el gyerekverseket írni. Inkább az érdekelne, miket olvastál a gyermekeidnek, mielőtt megírtad volna a saját gyerekverseidet? Érezted-e, hogy nem elég jó a kortárs gyerekirodalom, vagy hogy meg kellene újítani?
A kortárs gyerekirodalom jó, nagyon jó. A gyerekek és a szülők is el vannak kényeztetve, sokféle és jóféle olvasmány közül válogathatnak. Van persze nem jó is, gagyi, bosszantó vagy csak unalmas, de ilyen mindig volt és lesz. Amennyire rálátáson van a nemzetközi mezőnyre, a magyar gyerekirodalom elég jól áll. A délszláv országokban például hagyományosan erős a könyvkiadás, ehhez képest a magyar gyerekkönyvek mind a szöveg, mind az illusztráció terén sokkal izmosabbak. Örököltünk és vettünk is kortárs szerb, horvát, angol könyveket a gyerekeknek. Az utóbbiak között is sok a tucat szöveg, a banalitás, az illusztrációk viszont megbízhatóan jók vagy legalább közepesek. A magyar csúcsillusztráció felzárkózott már az európai élmezőnyhöz, a Milyen madár nemzetközi grafikai díja is ezt bizonyítja.
Azért kezdtem el egyáltalán gyerekverseket írni, mert sok jó és kevésbé jó verset és mesét olvastam a gyerekeimnek. Mindkettő inspirált. A jó azért, mert felvillanyoz, a kevésbé jó pedig gondolkodásra ösztönöz: hogyan lehetne másként. Az arányok az utóbbi években afelé tolódtak, ami engem alkotóként kevésbé érdekel. A vicces, könnyed kis verselés felé, de ez szintén inspirál: hogyan nem akarok írni. Miközben olvasóként a szellemes, a zseniális, jó rímelésű, ritmikájú, ötletes verseket nagyon élvezem, fantasztikusak. Viszont ha már a ritmussal is gond van és semmi ötlet nincs benne, csak erőltetett vicceskedés, akkor inkább lapozzunk.
Nagyjából tíz évvel ezelőtt volt egy nagyszerű gyerekkönyves robbanás a kortárs irodalmunkban. Sok olvasás után határozottan úgy éreztem, itt az ideje tovább lépni. A gyerekeinknek kifejezetten mindent olvasunk, szó szerint mindent. Attól függ, hogy éppen milyen kedvük vagy kedvünk van. Amikor a könyvön gondolkodtam, akkor önző módon sokkal több kortárs verset olvastam fel nekik. Fantasztikus gyerekverseket és odahányt ritmus- és rímpacákat is.
Milyen egyáltalán gyerekverset írni? Mik az alapvető nehézségei?
Hogy milyen egyáltalán? Jó, nagyon jó. Nincsenek alapvető nehézségei, és itt az alapvetőt húznám alá. Mert olyan, de nem olyan, mint verset írni. Olyan, hiszen miért is lenne más, a vers az vers és ennyi. Nem olyan, hiszen figyelni kell a célcsoportra, az olvasóra. A nem gyerekversnél, ha akarom, valószínűleg nyugodtan leszarhatom az olvasót. Ha megteszem, akkor is lesz vagy lehet olvasóm. Hiszen megfordítva, ha nem teszem azt, akkor sem biztos, hogy lesz olvasóm, sőt.
A gyerekversnél ez nem olyan egyszerű, persze amott sem. Még akkor sem egyszerű, ha sokan nem szokványos gyerekkönyvként tekintenek a munkámra. Alkotás közben fokozott figyelemmel fordultam a gyerekek felé, miközben arra is vigyáztam, hogy ez ne kösse gúzsba a kezem. Ellenkezőleg, ez a figyelem hihetetlen alkotói energiákat szabadított fel. Az olvasónak, ide értve magamat is, némileg sztereotip kép él a fejében a gyerekekkel és a gyerekirodalommal kapcsolatban. Hajlamosak vagyunk sémákban gondolkodni a gyerekekkel kapcsolatban, ami odáig fajul, hogy hajlamosak vagyunk receptkönyvként viszonyulni a gyerekirodalomhoz is. Olvassuk el figyelmesen Weöres Sándor kanonikus és nem kanonikus gyerekverseit. A fontosabb darabok kivétel nélkül nem szokványos gyerekversek. Dobpergés! Természetesen, nagy kihívás gyerekverset írni, nem érdemes a gyerekeknek blöffölni, könnyen lebukik az ember előttük. Ez lehet nehézség is, de ha sikerül elkapni a fonalat, akkor inkább könnyebbség, nagyszerű kihívás.
Nem tipikus gyerekvers kötetet jelentettél meg. Több szülő véleményét kikértem a versekkel kapcsolatban. Volt, aki azt mondta, túl komorak, szomorúak, feszültek. Mit gondolsz erről? Mit gondolsz alapvetően a gyermeki lélekről? Szerinted hogyan dolgoznak fel egy halálról, elmúlásról, betegségről szóló verset?
Nagyon örültem az általad választott módszernek, hiszen mégiscsak a gyerekek miatt vannak. Nincs okom vitatkozni a szülők véleményével, igen, vannak a kötetben ilyen versek. Bár azt gondolom, hogy a hagyományos gyermekirodalmi elvárások miatt ezek nagyobb hangsúlyt kapnak, az olvasó szeme jobban megakad rajtuk. A Milyen madár sokkal színesebb ennél, tematikailag, hangulatilag sokkal gazdagabb. Nyugodtan át lehet ugorni szerintem akármelyik verset, majd annak is eljön a maga ideje. Hangulatfüggő, hogy az ember éppen mit akar olvasni, ez a gyerekeknél, szülőknél sincs másként. Nyugodtan lehet ugrálni, bolyongni, szökdécselni a kötetben. Lólépés, pókjárás, tigrisbukfenc, cigánykerék. Van benne vers elég.
Ha például leveszem a polcról Tolnai Ottó Árvacsáth című könyvét, dehogy nyálazom végig az egészet, pedig nem vaskos. Lapozgatok, a hosszabb verseket mostanában átugrom, mégis nagyon élvezem az olvasást. Tulajdonképpen a többi jó verseskötettel is így vagyok. Van úgy, hogy az én könyvemet le se kell venni a polcról. De tudom és hiszem, hogy van úgy, amikor kell és érdemes. A szülők, gyerekek tudni fogják, melyik ez a pillanat.
Szerencsére nem vagyok pszichológus. Nem tudhatom pontosan, hogyan dolgoznak fel gyerekek egy-egy ilyen verset. Persze tapasztalataimra, olvasmányélményeimre, hétköznapi és tudományos tájékozottságomra alapozhatok. Szerintem nincs recept. A Milyen madár tudatos szerkesztés eredménye, minden versnek megvan a maga helye. Szándékoltan rétegzett, többtónusú kötet, az élet többféle rétegéből villant fel valamit, nem csak abból, amiről most beszélünk. Az általános iskolai bemutatóimon a végső felolvasások rendszerint röhögésbe fulladnak, és jó értelemben elszabadul a pokol. Miközben, mielőtt komoly dolgokról is beszélünk szinte észrevétlenül, komoly verseket is olvasunk. De a végponton felolvashatnám a legdirektebb, legsúlyosabb szöveget is, azon is csak nevetnének. Meglepődtem, de így vannak összerakva a gyereket, szerencsére. A felolvasón, vagyis a szülőn is sok minden múlik. Természetesen az egész könyvön is, nem csak egy konkrét versen. A Milyen madár esetében nem lehet kiragadni a verset az illusztráció, a szülői hang, a jelenlét és a gyerekszoba, konyhaasztal, autó hátsó ülése, piknikpokróc kontextusából. Hogyan dolgozzák fel tehát? Nem tudom, szerencsére. De azt tapasztaltam, nem úgy, ahogy sztereotípiáink alapján számítanánk rá. Mondom, a gondoskodó, felelős kontextus elengedhetetlen. Ez a könyv nem a Minimax, nem lehet otthagyni a gyereket előtte, mondjuk huzamos idegig a Minimax előtt sem érdemes, akármilyen bájos rajzfilmek mennek éppen.
Mantrázom magamnak is: nem tudom, nem tudom, hogyan. De tudom, hogy fel kell dolgozniuk ezeket a témákat. Tudom, hogy szembesülnek ezekkel a témákkal. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. De ez van, ezt dobta a gép, vagyis ilyen az élet. És mivel szerintem az élet jó, nagyon jó, nem érdemes homokba dugni a fejünket, mert később csak nehezebb lesz. Ez szülői és művészi felelősség is, hogy ilyen komoly és fellengzős dolgokat is mondjak. Nagy Norbert zseniális illusztrációi pedig nagyon sokat segítenek az értelmezésben, a befogadásban, a viszony kialakításában. Nem véletlenül emelte ki számos kritikus, hogy képtelenség az illusztrációt leválasztani a versekről.
