Írta: Nógrádi Gábor
Aki ült már két és fél órát egy kemény tanári asztalon, és nem vette észre, hogy a fenekét nyomja a tantermi deszka, az tudja, mi a siker.
Sokan olvashatták anno a hírt: nagy botrányt kavart egy ifjúsági regény Dániában.
A címe: Semmi, írója Janne Teller.
A könyv botrányt kavart, aztán kötelező irodalom lett, lefordították mindenféle nyelvre, s így magyarra is (Weyer Szilvia), majd bábszínpadra állította Gimesi Dóra, s a Bábszínház be is mutatta…
(A világ így működik, mióta ember él a földön: az új gondolatot először földbe tapossák, kigondolóját megégetik, aztán az új eszme vagy mű beépül a hétköznapokba, közhely lesz, az ürge mártír… Mindez kicsit már uncsi, ahogy K. G. Gy. mondta. Bár pontosabban ő úgy fogalmazott, hogy „uncsi a puncsi”, ami némileg másra vonatkozik.)
A mű maga, a regény, nem egy nagy dobás, mint irodalom, mondja bennem az irigy ifjúsági író, de tézisdrámának megjárja. A történet ugyanis arról szól, hogy egy dán kisváros nyolcadikos tanulója, Pierre Anthon a szeptemberi első iskolanapon bejelenti, hogy semminek semmi értelme, ezért ő távozik, felmászik egy szilvafára és onnan kiabálja szét pusztító filozófiáját. (Pusztító? Nem tudom. Ha a pusztítás aktivizál, majd a tett értéket teremt, lehet pusztítónak nevezni?)
Pierre Anthon osztálytársai rettegve próbálnak bizonyítékot keresni arra, hogy életüknek van értelme, ahogyan mi, emberiség sem teszünk mást éjjel, s nappal. Úgy gondolják, ha feláldozzák azt, ami a legeslegfontosabb számukra, akkor be tudják bizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza. Van értelme az életüknek, hiszen léteznek számukra életbevágóan értékes dolgok: például hazájuk zászlója, a szüzességük, halott kistestvérük, Krisztus a kereszten, a kutyájuk, meg az ujjuk, amivel lefogják a gitár húrját.
Mindebből, azaz a Semmiből valamit csináltak a Hevesi Sándor Színház ifjú művészei az úgynevezett Tantermi Deszka program keretében, amely projekt a színházat elviszi oda, ahol fiatalok vannak, iskolába, diszkóba, templomba, és a jelenlevőket bevonva olyan pedagógiai munkát végeznek, amiért Párizsban ölben hordozná őket a média, itt pedig…
Mindegy. A színház támogatja a programot, ők pedig azt csinálhatják, amit szeretnek csinálni, és ez hazámban nem semmi. Közel háromszáz előadást és foglalkozást tartottak hat produkcióból az elmúlt négy év alatt. Deszkára emelték többek között Shakespeare-t, Moliere-t, és most a Semmit.
A Kölcsey Gimnázium egyik osztálytermében ezer voltos feszültségek vibráltak a levegőben, amíg a színészek és a diákok az élet értelmét keresték Pierre Anthon provokációja nyomán. Hosszan hablatyolhatnék az előadás ismertetése, elemzése kapcsán, de az nem bizonyítana semmit. Az internet sok mindent kibír, és aki közel ötven éve írással foglalkozik, az a tehénről is be tudja bizonyítani, hogy orrszarvú. Ám aki ült már két és fél órát egy kemény tanári asztalon, és nem vette észre, hogy a fenekét nyomja a tantermi deszka, az tudja, mi a siker. Én ültem.
Azok a kölcseys diákok, akik a padokon szintén végigszorongták az előadást, sok mindent el fognak felejteni iskolai életükből a szinusztételtől a kénessav vegyjeléig, de ezt a drámai találkozót a színházzal soha.
És most jöjjön a színlap, mert a stáb megérdemli:
Átdolgozó, rendező, foglalkozásvezető és Pierre Anthon: Madák Zsuzsanna
Agnes: Lupaneszku Vivien
Sofie és Elise: Magyar Cecília
(Nagy) Hans és (Ájtatos) Kaj: Mihály Péter
(Dagadt) Henrik és Jan-Johan: Zsíros Viktor
Rendezőasszintens és Eskildsen tanárnő: Lengyel Noémi
