Történelem és emlékezet – Kossuth Kiadó, 2014 – Összeállította Hunyady György és Török László – Szerzők/előadók: Frank Tibor, Gyáni Gábor, Hunyady György, Marosi Ernő, Nyíri Kristóf, Ormos Mária, Romsics Ignác, Ervin Staub, Szegedy-Maszák Mihály, Zsoldos Attila – 208 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-09-8176-7
A „Történelem és emlékezet” című kötet – és a kötet létrejöttének okaként szolgáló „odalopott” emlékmű kapcsán – nem lehet kitérni az aktuális kérdések elől, hiszen az emlékmű vitathatatlanul sokak érzékenységét sérti. (Ez a sérelem annyira nyilvánvaló még a szobrot megrendelők számára is, hogy a „műalkotás” máig nem talált felavatóra. Viszont beszélt már ott Parti Nagy Lajos és Demszky Gábor is, Fischer Ádám is vezényelt tiltakozásul és Monhor Viktória torka szakadtából üvölt a német megszállási emlékmű előtt.)
Nézem a tavaly decemberi könyveladási összesítést, és kicsit elszomorodom, hogy a Történelem és emlékezet nem szerepel rajta.
A Charlie Hebdo ügy kapcsán többen – köztük a veszprémi érsek – hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy az áldozatok (is) hibásak, hiszen ők sértettek érzékenységet. A párizsi eset kapcsán (eufémizmus következik:) összehasonlíthatatlannak gondolom a karikatúrákat és a gyilkosságot. Ugyanezt az összehasonlítást és mérlegelést viszont legitimnek érzem a megszállottsági emlékmű ürügyén. Pusztán csak azért, mert más a sorrend. Párizsban a múlt héten történtek kapcsán rajzokra adott válaszként értelmezik egyesek a gyilkosságot. A Szabadság téri helyzet ehhez képest pont fordított: pusztulásra és halálra adott reakcióként jelenik meg a köztéri szobor… úgy, hogy az sérti a közvetlenül érintettek kegyeleti érzéseit.
Kérdem azokat, akik most kritizálni merik az „érzékenységet sértő” tollforgatókat, hol voltak akkor, amikor a Szabadság téri emlékmű terve a nyilvánosság elé került? Akkor miért nem osztották az észt az alkotói felelősség és mások érzései kapcsán? A jórészt nyolcvan felett járó holokauszt túlélők viszonylag csekély illegális-fegyverpiaci aktivitása megengedhetőbbé teszi az ő gyászuk megsértését? (Persze, ezek csak kérdések, beszéljünk inkább a könyvről, mely a 2014 májusában összehozott tudományos konferencia előadásainak bővített és jegyzetekkel ellátott változata.)
Hány fecske csinál nyarat?
A tavalyi konferencia optimizmusra ad okot, s bizonyosan egyike a fecskéknek, melyek – ha nem is csinálják, de – jelzik azt, hogy van kiút a történelem politikai célú felhasználásának frigidus világából. A Kossuth kiadó által megjelentetett kötet pedig ennek a fecskének a hidegtűrő, el nem költöző változata, mely jó esetben az emberi gondolkodásban rak fészket és nevel fiókákat. (Azt utálom, hogy a fecske – szemben például a rozsdafarkúval – összepiszkítja a fészek alatti területet…)
A kötetben található tíz előadás hihetetlenül színes és izgalmas képet fest a múltról és a magyar gondolkodók habitusáról is. Már önmagában az is tiszteletre méltó, hogy vállalták a megszólalást! Olvashatunk burkolt és egyenes válaszokat, elegánsakat és egyszerűen tisztákat, sőt olyanokat is melyek – első pillantásra! – mellébeszélésnek tűnhetnek. Ami közös a kötet szövegeinek létrehozóiban, az talán csak annyi, hogy tisztában vannak a felelősségükkel, s nem gondolják azt, hogy a központi akarat jól teszi, ha saját képére próbálja formálni a múltat. A mi múltunkat!
A történelem tudományos igényű feltárása nem tekint vissza olyan nagy múltra, mint a múlt politikai célú barkácsolása, s éppen ezért a történészeknek meglehetősen hálátlan szerep jut, amikor a tényekre alapozva kell konkrét helyzetre vonatkozó érvényes állításokat megfogalmazniuk. Ráadásul a sufni-tunnigolt nemzettörténetre fogadókészség is akad (a hangzatos jelszavak nem igényelnek háttértudást.). Hibás, de csábító analógiát keresve olyan a helyzet, mint amikor a csillagászok és az asztrológusok egymásnak feszülnek… Szerencsére arról még nincs hír (vagy csak én nem figyeltem), hogy a kormány (az In vino Veritas mintájára) asztrológiai kutatóintézetet hozott volna létre! (Bár ez – keletkezéstörténetét nézve – észszerű magyarázatot adna néhány döntésre.)
A kötet legkönnyebben befogadható tanulmánya – véleményem szerint – Ormos Mária munkája, mely néhány alapvető, ismert és könnyen felfogható történelmi tény segítségével keres és talál kapaszkodót:
…
Senki nem bízta a történészekre, hogy döntsenek az országban felállítandó emlékművekről és szobrokról. Nem is szokásuk javaslatot tenni ezekre. Ugyanakkor senki nem tiltja és tilthatja meg nekik, hogy összeszedjék az összeszedhető ismereteket, és azokat rendelkezésre bocsássák.
Nem eleven tanúi a történéseknek és nem tudják felfedni a múlt minden titkát, de ha szakértőként bárki megkérdezi őket, el tudják mondani mindazt, ami megállapítható és igazolható.
…
Zsoldos Attila előadása attól izgalmas, hogy látszólag (!) egészen másról szól, mint a kérdésfelvetés. A hazaáruló és köpönyegforgató című munkában a szerző nem lép túl az Árpád-házi királyok korán, viszont megmutatja, hogy miként alakították át a múltat abban a korban.
„…a politikus kizárólag a jelenben elérni kívánt célok prizmáján át tekint valamely »használható« múltra. Ebben rejlik ugyanakkor a történelem politikai használatának a valódi tömeghatása is.” – állítja Gyáni Gábor.
Marosi Ernő magát a szobortervet veszi górcső alá, s művészettörténeti szempontból (is) lehetetlenségnek minősíti a szobrot. Romsics Ignác – a maga óvatos módján – Horthy Mikós emlékezetének átalakulását követi nyomon, s mintha nem osztaná meg saját, személyes véleményét az olvasóval. Nyíri Kristóf mintha a kérdés mögötti kérdést megelőző fel nem tett kérdésre keresné a választ: a mai konzervatizmus mibenlétét és tartalmát próbálja meghatározni, mintha ez lenne a konkrét kérdésre adandó, jól artikulált válasz előfeltétele… és lehet, hogy neki van igaza: az alapfogalmak szorulnak tisztázásra a dialógus megkezdése előtt!
Frank Tibor előadásának középpontjában az angolbarát politikus, Ullein-Reviczky Antal áll. Bevallom, a felvázolt életút annyira izgalmas, hogy olvasás közben el is felejtettem, mi a jelenlegi kötet apropója, s előrángattam Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét című, Frank Tibor által is hivatkozott kötetét. Aztán rájöttem, hogy ez a kötet is, mint az összes többi, csak további olvasásra ösztönöz…
