– mondanám, ha pár szóban kellene elmesélnem Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Nyúzzatok meg című előadását. Beszélnék még töredezettségről, öniróniáról, nyers, durva erotikáról is.
Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara fiatal, kortárstánccal foglalkozó művészek. Először a Bloom!-társulatban dolgoztak együtt, ezzel a darabbal azonban önálló alkotókként fogalmazták meg és állították színpadra gondolataikat. A folyamathoz két fiatal zenész (Porteleki Áron és Czitrom Ádám) is csatlakozott, akik nemcsak kísérletező zenéjükkel, de aktív színpadi jelenlétükkel is beszálltak kreatív együttműködésbe. A Trafó a NextFeszt rendezvénysorozat keretein belül mutatta be újra az előadást (a darab bemutatója 2013. áprilisában volt).
A NEXT, merítés a 2010-es évek fiatal táncos, zenész, színházi csapataiból. Övék a jövő, és mint a pénztár előtti sor mutatja, a jövő elkezdődött! Ők azok, akik egymáshoz, meg a legendás öregekhez képest is homlokegyenest mást csinálnak: mást gondolnak rólad, magukról, meg erről az egészről, ami körülvesz. Generációs ügy vagy korszellem? Ha minket kérdezel: Tökmindegy. Itt van kilenc produkció, ami máshogy nyúl hozzád és a világhoz, mint amihez hozzá vagy szokva. Magadra hagy, vagy a cinkosod lesz, kérdez, aztán a szavadba vág – az fix, hogy nem lesz tőle nyugtod
– mondja a Trafó, és kétségtelenül igaza is van; rég láttam ennyi embert egy rakáson kint cigizni jegyet szorongatva, teltház van és őrült hajsza a jó helyekért (ó, az a fránya érkezési sorrend).
Írásaink a Next Fesztről:
Csontvázak a szekrényben, elefántok a szobákban – interjú
A Dekameron esete a fával és a vaskarikával – kritika
Levetkőztünk, meghaltunk, kést adtak a kezünkbe
Porteleki Áront az előadáson Mózes Zoltán (az Azokon a napokon és a Soulbreakers zenekar tagja) helyettesítette. Áront sajnos Észtországban tartotta ottani fellépése után az időjárás, így az előadás utánra tervezett koncert is elmaradt.
Ha nem szóltak volna, én ugyan észre nem vettem volna, hogy a dobos úr a cserepadról futott be, hogy a színpadra lépést megelőzhette egy diszkrét kétségbeesés; úgy néztem én ezt a darabot, mint ahogyan eddig nagyon ritkán: tátott szájjal.
Adott ez a minimális kapaszkodó a darab elején, hogy a táncosok egymás intim testrészeit fogdosva hemperegnek. Új rablói vannak a Nyárnak,/ Csattognak az új héja-szárnyak,/ Dúlnak a csókos ütközetek – jut eszembe erről kizárólagosan a Héja-nász. És ezek a csókos ütközetek egyre vadabbak lesznek, egyre nyersebb, egyre megalázóbb a taperolás. Hmm.
A táncban azt lehet igazán szeretni, hogy gyönyörű. Ha nem tudunk, vagy nem akarunk értelmezni (narratívát gyártani), akkor is van néznivalónk. A testek hajlanak, forognak, nyúlnak: finoman, látványosan, szenvedélyesen. Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara tánca azonban kifejezetten durva és nyers. (Karl Rosenkranz és Eco egyszerre súgják a fülembe: ez a rút esztétikája, tudod.)
A táncban a zene meg általában zárójeles. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy táncelőadáson a magnóból áradó muzsika elvonja a figyelmem – akár egy percre is. A Nyúzzatok meg pedig van annyira pofátlan, hogy élő zenét hoz be a színházi térbe, és ha ez nem lenne elég: az élő zenét nem süllyeszti árokba, nem vonja be láthatatlanná tevő köpenyével, hanem egyenesen a tánccal egyenértékűvé teszi.
Mózes Zoltán és Czitrom Ádám az előadás szereplőivé lesznek. Nem csak a gitárt pengetik, meg a dobot püfölik eszméletlenül (eszméletlenül profin), de szinte táncolnak ők is. Amennyiben tánc az, hogy a dobos alól Vadas Zsófia Tamara elemenként kipakolja a dobfelszerelést, majd az, hogy vad fogócskába kezdenek a dobok körül. Amennyiben tánc az, hogy Czitrom Ádám gitárja alá besimul Dányi Viktória, lassúznak, és az egészen gyönyörködtető lassúzás közben a táncos elhangolja a gitárt. Így nyúzták hát meg a zenét is a táncosok. A dob elhordva, a gitár elhangolva muzsikál(na).
Az előadás másik hangsúlyozható, szokatlan eleme az önreflexió és a humor. Nem voltam még olyan táncelőadáson, ahol nevetni kellett volna, ahol a közönség (a véghez közeledve) egyre jobban kuncog, nevet, kacag, röhög. A Nyúzzatok meg önironikus: saját magát, a táncot parodizálja. Szóval képzeld el ezt a héja-nászt, ezt a darabos, néhol rút, néhol tébolyult mozgásfolyamot, amit egyszer csak a semmiből megakaszt a meztelenség!
Molnár Csaba besétál a térbe, és zakkant hipphopp- tánctanárt/aerobik oktatót alakít, aki banális mozdulatokat oktat a két női tanítványnak. Csinálják is az ugra-bugrát rendületlenül, faarccal a lányok, majd utasításra levetkőznek felül. És csinálják fedetlen mellekkel az ugra-bugrit tovább. Egészen groteszk a pattogó mellek látványa (szinte megalázza őket, megnyúzza, ha úgy tetszik). Kárpótlásul persze Molnár Csaba is vetkőzik a darab végén, és nem is csak felül lesz pucér.
A Nyúzzatok meg hatásfoka az egekben. Az alig egy órás előadás úgy odacsap, hogy nehéz feltápászkodni a székből. Már a botrányosan jó zene is eufóriát okozott, az meg pláne, hogy a kortárs tánc új dimenzióit ismerhettem meg. Nem mondom, hogy nem igényeltem volna még több mankót, még több narratívát, de üsse kutya!
Öten mesélnek kapcsolataikról, szerelmeikről, viszonyaikról, majd leképezik, lecsupaszítják, lenyúzzák és elemeire bontják őket, hogy közelebb kerülhessenek hozzájuk. Ezzel pedig az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb kortárstánc előadását hozták létre. A darab olyan viszonyokat és gesztusokat elemez, amelyekben mind az öt résztvevőnek egyaránt fontos szerepe van. Humoros és üdítő produkció. Valahogy így teremtődik meg a menő
– mondja a Trafó megint, és sajnos megint igaza van; nehéz ellenérvet hozni, bármennyire is szeretnék belekötni valamibe, bármennyire is szeretném ellenpontozni az örömódát. Megnyúztak hát engem is.
