Van abban valami őrülten szexi, ahogy elkezd beszélni hozzád, mintha csak Te és Ő lennétek a teremben. Ő, a NEXT, merítés a 2010-es évek fiatal táncos, zenész, színházi csapataiból. Itt van kilenc produkció, ami máshogy nyúl hozzád és a világhoz, mint amihez hozzá vagy szokva. Január 5 és 23 között rendezik a NEXTFESZT – az Y generáció című fesztivált a Trafóban. Az egyik esemény január 15-16-án a Felülről az ibolyát. Boross Martinnal, a rendezővel beszélgettem.
A Felülről az ibolyát apropója a bakancslista, felsorolás azokról a dolgokról, amiket még megtennénk a halálunk előtt. Mit találtatok, amikor elkezdtétek, milyen vágyai vannak a huszonegyedik század emberének?
Nem a különleges vágyak érdekeltek minket, hanem az, hogy mit gondolnak az emberek, mi hiányzik az életükből, mitől lehetnének többek. Arra vágyunk, ami nincs, hiszen attól vágy a vágy. Százával gyűjtöttük először, és azt találtuk, hogy végső soron leszűkíthetők pár halmazra. Kalandra, kihívásra, vagy épp biztonságra; akcióra, vagy romantikára, családra. Attól függ, hogy az ember milyen életszakaszban van éppen, és hogy mi az, ami nincs meg az életében. Mi arra szeretnénk fordítani a figyelmet az előadásban, hogy mi az, ami van. Ezért mutatunk személyes történeteket, hogy lássuk, miben gyökerezik egy-egy vágy, és bemutassuk, hogyan törnek le a vágyak, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzájuk. Igazából pont az a lényeg, hogy nincsenek nagyon egyediek, összekötnek minket a vágyaink.
A többi darabodban is fontos, hogy szerepet adtok a nézőnek. Mi érdekel legjobban az emberekben, amikor úgy döntesz, hogy be akarod vonni őket abba, amit létrehozol?
Legtöbbször kínálunk egy vázat, érdekes, hogy ki mivel tölti fel. A Felülről az ibolyát-ban finom a bevonás módja, itt inkább az a fontos, hogy hogyan irányítjuk a nézőre saját figyelmét. Több felületet is kínálunk, saját hangulatukon, döntéseiken is múlik, hogy milyen mélyen mennek a játékkal, de akkor sem rontanak el semmit, ha nem szállnak be (pl. nem csettintenek, nem csukják be a szemüket adott dramaturgiai pontokon – csak hogy két példát említsek). A néhányuk által elmondott vágyak is bekerülnek egy ponton az előadásba. Egy gesztus ez, hogy megmutassuk, nem magunkról akarunk beszélni, hanem párbeszédről van szó.
Mihez kezdenek ezzel a meghívással?
Előadásonként eltérő. Ősszel csináltunk egy flash mobot a CAFe Budapest keretében, ahol a résztvevők köre nyitott volt: járókelők is csatlakozhattak. Mindez egyrészt szólt azoknak, akik arra jártak, és véletlen-nézőkké váltak, de mindezt dokumentáltuk is, így még több ezer ember látta. Sok szintje van, hogy miként lehet belekerülni egy ügybe. A Promenádnál, ami egy buszon ülős darab, utazók voltak a nézők. Passzív ügy, figyelni kell, ki kell nyitni a szenzorainkat. A Leselkedőkben ugyanígy a figyelem volt fontos, csak illegálisabb pozícióból, tilosban lestünk meg dolgokat. Nem feltétlenül azt várom el, hogy hozzátegyenek valami érdekeset, inkább a saját figyelmükre való reflektálást szeretném elérni.
Téged miért vonz ennyire az eseményalapú színház?
Az eseménynek csak résztvevői vannak, lehetnek aktívak vagy passzívak. Például egy házibuliban mindenki résztvevő, az is, aki táncol és az is, aki a sarokban áll és a többieket figyeli. Interakcióban állnak, hatnak egymásra. Hiszek benne, hogy egy színházi eseménynek lehet olyan ereje, ami egy egész életét megváltoztat. Kicsit mindegyik munkában erre kell törekedni, úgy, hogy közben egészséges távolságot tartsunk magunktól, de arra készülve, hogy egy releváns élményt hozzunk létre. A színház ereje, hogy olyan élmény ér, ami a körülötted lévő emberek nélkül nem történhetne meg.
Szóval szándékosan feszegetitek a határt a nézők és a szereplők között?
Szituáció kérdése. A Harminchatok című előadásban ez volt a cél, van egy játékterünk, ahol vegyesen helyezkednek el nézők és játszók. Itt a nézők is a történet szerinti közösség tagjai voltak. A színészeknek az volt a feladata, hogy ahelyett, hogy a kör közepére próbálnák bevonszolni a nézőket, menjenek ki a nézők háta mögé, így az eseménynek észrevétlenül a közepén találják magukat.
Szerepeltek a NEXTFESZTen, ahol az ajánló szerint az alkotók „a legendás öregekhez képest is homlokegyenest mást csinálnak: mást gondolnak rólad, magukról, meg erről az egészről, ami körülvesz”. Érdekes ez a húsbavágó színház, szerinted miben rejlik az ereje a közvetlenségének?
A NextFeszt gondolatát nagyon üdvözöltem. Itt ez a generáció, önmagában az, hogy fiatalok, még nem érdekes, de jól ismerem a többi munkát, nagyra értékelem őket nézőként és kollégaként is. Fontos szimbólum a fesztivál, bár nem vagyunk könnyű helyzetben, mert nem könnyű jelenleg Magyarországon dolgozni, ennek ellenére itt vagyunk és csináljuk, mert úgy érezzük, hogy szükség van rá.
Azt látom, hogy Magyarországon kevés az elismertsége a szakma részéről – az ismeret hiánya miatt a nézők részéről is – a kortárs színháznak. Szerintem egyre inkább a részvételi színház és művészet nyer teret. Nagy leegyszerűsítés lenne interaktívnak hívni, mert nem az a lényeg, hogy ki hogyan produkálja magát. Fontosabb, hogy mennyire tekintünk demokratikus intézménynek egy-egy előadást, művészetet vagy a társadalmunkat összességében. A civil részvétel és társadalmi felelősségvállalás felé tartunk, azt látom, hogy így tud létjogosultságot szerezni magának a színház és a kortárs művészet. Az alkotók érzékenységéből fakad, hogy nem feltétlenül esztétizálás található a középpontban, és nem történetek újramesélése, hanem a magunkról és egymásról való beszéd. A témákban efelé haladunk, húsba vágóbb, érzik az emberek, hogy róluk van szó.
Mintha eltűnőben volna a nagyon udvariaskodó távolságtartás.
Az igény is nagyobb rá. Ha a nézőnek van egy pár olyan élménye, ahol érzi, hogy többet kaphat, mint amennyit megszokott, akkor utána már nagyon nehéz visszaülni egy olyan előadásra, ahol felesleges távolságot iktatnak be a nézők és az események közé.
Külföldön milyen ez a nyitottság?
Mindenképpen sokszínűbb. Németországban vagy Hollandiában is van persze, hogy a színház ugyanolyan luxus időtöltés, mint sportolni vagy jógázni járni, de fontos közösségi tér is. Téma és színházi nyelv is válogatja, hogy éppen melyik kategóriába esik.
Szóba került már, mennyire látod nehezítettnek itthon a színházcsinálás kérdését?
Nagyon minimálisak és szűkösek lennének a lehetőségek, ha csak itthon kéne építkeznünk. Most azt látom Magyarországon, hogy kuszaság van a döntéshozók, a szakma, és a színházcsinálók fejében is. Vannak dolgok, amik egyesek karrierjében gyakorlatnak számítanak már, és van aki soha életében nem is hallott róla, közben külföldön már szinte hagyomány. Ilyen például a produkciós házak szerepköre. Mára eljutottunk odáig, hogy a megkülönböztetés, miszerint vannak kőszínházak és független színházi társulatok, egyáltalán nem elég. A független társulatoknak sem feltétlenül egységes pályázati rendszerben kell gondolkodniuk.
Mi például egy projekt alapú produkciós színház vagyunk, Rácz Anikó producer kollégámmal együtt alapítottunk a STEREO Aktot, minden alkalommal más művészeti munkatársakat vonunk be. Nagy mértékben hagyatkoztunk eddig a Műhely Alapítványra, a SÍN Kulturális Egyesületre, a Fügére, a Jurányi Házban van próbatermünk. Helyet adnak, külföldi partnerek felé közvetítenek, segítenek pályázásnál, a PR és a marketing terén. Sokkal életszerűbb megközelítési mód, mert felesleges minden színháznak ugyanakkora infrastruktúrával rendelkeznie. Lehetnének olyan központok, amelyek el tudják látni ezeket a feladatokat. De azt látni, hogy a Füge éppen túlél, a SÍN és a Műhely Alapítvány most került nagyon rossz helyzetbe. A Trafó sem egyszerűen befogadó színház, hanem produkciós feladatokat is ellátnak, beszállnak koproducerként. Nehéz, mivel ez a lépcsőfok egyáltalán nem elismert. Ezért a produkcióink költségvetése nyolcvan százalékban európai uniós forrásból származik.
A projekt-alapúság ennek is köszönhető, vagy az egy tudatos választás a változatosságért?
Tudatos, de nem az volt a cél, hogy változatosak legyünk, az egy következmény. Személy szerint nem igénylem, hogy legyen nyolc-tíz színész, akiknek folyamatosan megfelelő feladatot kell adni, mert gátolna is, ha éppen zenészekkel, táncosokkal vagy vizuális művészekkel szeretnénk dolgozni. Ugyanakkor meg követelmény volna, hogy legyenek olyan dramatikus szerepek, amelyek kielégítőek a színészeknek, nem beszélne arról, hogy fenn kellene tartani egy színi struktúrát. Filmeshez hasonló rendszer a miénk, vannak páran, akikkel gyakrabban dolgozunk együtt, megtaláljuk egymást időről időre, mert nagyon érdekel, ahogy gondolkodnak meg amit csinálnak, de ez nem egy fix társulat. Mindenkinek megvan a szabadsága, nem azért dolgozunk együtt, mert tartozunk valahova. Minden egyes munkánál újra lehet gondolni, hogy kik alkotják a kört, akikkel adott projekten dolgoznánk.
