A karácsonyt, ha lehet, a nagyváros hétköznapi őrületéből kiszakadva a Balaton északi partján töltjük. Idén is megtaláltuk a módját. A telelés a nyaralófaluban a nehézségekkel együtt is sok izgalmas kalandot tartogat(hat). Révfülöp télen olyan, mint a természet: tetszhalott. Nincsenek harsogó színek, alig vannak zajok, nincs lüktetés, nincs pezsgés, a boltok egy része is bezár, s ami nyitva van, az sem biztosít olyan kínálatot, mint nyáron. A karácsonyi előkészületeknek fontos részét képezi az ünnep idejére szánt étkezési alapanyagok beszerzése, amihez be kell járni az egész falut. Idén a Szentestére szánt hal beszerzése volt a legnagyobb kihívás, megfordultunk miatta mindhárom boltban. Arra számítottunk, hogy balatoni halat nem lelünk, a hortobágyi busafilét nyáron kipróbáltuk, s nem voltunk elbűvölve tőle. A pangasiusról olyan sok rosszat hallottunk, hogy az szóba sem került. A „nyertes” végül a bizonytalan elnevezésű tengeri haltörzs lett, ami a zacskót tapogatva valami hekk-szerűségnek tűnt.
24-én reggel, amíg az ünnepi céklaleves főtt, kitettem olvadni a két zacskó halat, s bevallom, délutánig felé sem néztem. Már nyakig benne voltunk a többi étel előkészítésében, amikor úgy gondoltam, ideje foglalkozni a hallal is. A zacskókat ollóval felnyitottam, s tartalmukat egy műanyag keverőtálba borítottam.
Nagyjából itt kezdődött a borzalom!
Azt viszonylag gyorsan felmértem, hogy a halak előkészítése hagy némi kívánnivalót. A lekülönbözőbb méretű, formájú és állapotú törzsdarabok sorakoztak a tálban. Az egyiknek feje nem volt, a másiknak farka, s akadt olyan is, amelyiknek mintha valami szomorúság bujkált volna a szemében. Némelyiket – a kóbormacskák nagy örömére – még kizsigerelni is elfelejtették… és ha ez nem lett volna elég, mindegyiken rajta volt a pikkely.
Nincs mese, ezeket a halakat meg kell tisztítani, sőt, ki is kell zsigerelni, ami – tekintve, hogy az ünnep az ajtó előtt toporog – igazi versenyfutás a percekkel. Az első néhány halacskával viszonylag jól haladtam, s aztán a kezembe akadt egy nagyobb, fej és farok nélküli, de zárt hasüregű hal, amiben valami keményt tapintottam, miközben igyekeztem legyűrni a pikkelycsömört.
Hát ez mi a bánat?
Pikkelyezés után gyorsan felvágtam a hal hasát, a belső szerveket egy mozdulattal kiemeltem. A gyomor elválasztása és felnyitása nem okozott gondot. Egy darabjaira cincált, de felismerhető rákocskát tartottam a tenyeremen. Egyben volt a potroha, ott hevert az egyik ollója és – halálában is szemrehányóan – bámult rám két furcsa, nyélen ülő szemével. Gyorsan helyszínelővé lényegültünk, s konstatáltuk, hogy az áldozat maga is elkövető volt, akiről – a rákocska állapota alapján – bizton megállapítható, hogy utolsó vacsorája után nem sokáig örvendezhetett már, hogy teli a hasa.
Furcsa, kicsit szédítő érzés itt, a táplálék-piramis csúcsán állva körülnézni, miközben még azt sem találtuk ki, hogy milyen fűszereket rakunk a halakra…
