A karácsonyi vásárok és céges bulik időszakában telik meg érdeklődőkkel, és lesz még levegőtlenebb az amúgy is levegőtlen Trafó Galéria. Világfájdalomra szomjazó emberek gyülekeznek itt: többségük nagyjából tudja, hogy mire számíthat.
Mégis kapnak valami újat, hiába ismerik Kis Róka Csaba képeit: bár a korábbi alkotásaira jellemző csonkítások, testi torzulások megmaradtak, a történelem helyett a félelmekkel, szorongással teli jelennel foglalkoznak a festmények, amelyekről fiatalok, gyerekek merednek valamerre, néha éppen ránk.
Péniszeket is látunk, ahogy az a festőművész képeit nézegetve máskor is előfordul velünk – itt azonban más a szerepük. A hátterek semlegesek és komorak, a portrékról pedig nehéz megállapítani, hogy éppen fiúkat vagy lányokat ábrázolnak.
A kiállítást megnyitó Bartók Imre író, kritikus szerint
Kis Róka művészete fontos lépést tett előre, hiszen elhagyva a saját magának kreált történelem bestiális színpadát, ezúttal erőteljesebben nyit egy absztrakciós tér, a „világ”, és annak fájdalma felé.
A „hús karneváljából” előbukkanó, a lovasnemzet mítoszát parodizáló és egyben továbbíró huszárok és zsellérek helyett most elvont környezetben látunk arcokat, amelyeken fájdalom, gyász, melankólia, és ki tudja, mi minden tükröződik – akár még öröm is. A „Mérhetetlen tudásvágy” című képnél
talán a világfájdalom mélyén megképződő örömöt látjuk.
A realizmus tagadásából kiindulva, miszerint „a valóságot már ismerjük, és köszönjük, nem kérünk belőle”, nehéz lenne azt mondani a festményeken megjelenő világra, hogy a fantázia szüleménye volna:
a valóságtól való „elrugaszkodás” nem vezet el egy másik, idegen világba, hiszen a festményeken látható monstrumok belső életének egyetlen tanulsága, hogy a szervek és a szövetek létezése nem más, mint önmarcangolás. A vágynak nincs tárgya, a düh is csüggedt és fáradt.
Ezeken a képeken még a pénisz sem fegyver, mint Kis Rókánál általában, hanem
emlék, szomorú füllentés, összegubancolódott zsineg.
Az egyes képek címeiről („Gyűrött srác”, „Alávaló bárgyúság”, „Beszédképtelenség”, „Düh”, „Elit”, „Gyalázatos rendszer”, „Kényszermunka”, „Ellenálló képesség”, „Termékenyítő erő”, vagy az említett „Mérhetetlen tudásvágy”) sok minden eszünkbe juthat, ami a mai társadalomban körülvesz bennünket.
A kiállítás címe Weltschmerz, magyarra fordítva tehát Világfájdalom, de
a címe ellenére sajátos derűt árasztó tárlat művei az alaktalan szövetképződmények és a nagy mesterségbeli tudással elkészített és hagyományos értelemben vett portré közötti lehetőségek igen széles skáláját mutatják meg, ezzel is utalva rá, hogy a két véglet között itt pusztán fokozati különbség van.
Bartók szerint az apokaliptikus jelleg ellenére ezek az alakok közönségesek: se nem betegek, se nem egészségesek. Míg Francis Bacon a kiáltást akarta megfesteni, nem a borzalmat, itt csendben maradnak a szereplők:
Kis Róka a borzalmat festi, nem a kiáltást, hiszen képei riasztóan, tüntetően némák, és ezzel is utalnak arra, hogy a vászonba szorult alakok tapasztalata nem kommunikálható.
Bár az arcok, testek némák maradnak,
ezen a hallgatáson minduntalan átszűrődik a világ sikolya. Nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne, de valahol – ezzel a vigasszal kedveskedik a Pokol – mégis lennünk kell. És ez már tudás.
A kiállítás 2015. február 1-ig látható a Trafó Galériában.
