Tizenegy óra van, ülünk az irodában, dolgozunk. Reggel óta süt a nap, vagy legalább néha előbukkan, ami egészen valószínűtlen ezen a tél eleji délelőttön: én már akkor is örültem, amikor a napok óta megállás nélkül szitáló, szemerkélő, szemetelő eső végre elállt, és a nyirkos hideg nem próbált többé a bőrünk alá hatolni.
Csengetnek, bassza meg! Mivel én ülök a legközelebb az ajtóhoz, ha nem is pattanok fel rögtön a helyemről, de mégiscsak felállok, és kelletlenül elvonszolom magam az ajtóig. Az irodában nem csak mi dolgozunk, mások is megfordulnak itt néha, amit valahogy még elviselünk, azt viszont nem szeretjük, ha váratlanul ránk tör valaki.
Idősebb, hetven körüli férfi áll az ajtó előtt. Ősz hajú, magas, vékony, fekete kabátot visel. De nem is figyelek igazán a külsejére, mivel rögtön megcsap a tömény és émelyítő alkoholszag. Lehajtja a fejét, nem néz a szemembe.
– Elnézést a zavarásért, körbenézhetnék egy kicsit? – kérdezi, és ahogy megszólal, még töményebb és még émelyítőbb szeszszagot érzek. Talán valamelyik közeli kocsmában gyűjtött hozzá bátorságot, hogy becsöngessen. – Szeretnék nosztalgiázni – teszi még hozzá.
Egy kicsit megnyugszom, hogy nem egy postás vagy egy ellenőr érkezett. Az iroda a Hernád utcában található, egy régi, gangos bérház harmadik emeletén. Valamikor, talán nem is olyan régen még lakásként használták, van fürdőszobája és konyhája, csak éppen az ágyak, kanapék és fotelek hiányoznak az egykori szobákból, amiket irodaként rendeztek be.
Erzsébetvárosnak ezt a Nagykörúton kívül eső részét Csikágónak nevezik, és nem a bűnügyi statisztikák miatt: úthálózata szabályos, bérházai pedig olyan gyorsan nőttek ki a földből, mint az amerikai város épületei. Néhány év leforgása alatt, a tizenkilencedik század végén – tehát mindez nem mostanában történt. Több mint százéves múlt szivárog a falakból, akár újrafestik őket, akár nem, akár látszanak még rajtuk az ötvenhatos forradalom óta tátongó golyónyomok, akár nem. Sem a szocializmus évtizedei, sem a rendszerváltás óta elteltek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak.
De nemcsak egy-egy utca valamelyik régi házának van sokfejezetes története. Itt minden ház minden lakásáról regényt lehetne írni. Tehetős zsidó és nemzsidó polgárok laktak itt, de ugyanúgy szegények is. A városrész ma a kispénzű értelmiségieké, a sarki közértben olcsó szeszt vásároló melósoké, a betelepült roma családoké, meg a közel- és távol-keleti bevándorlóké. Ki tudja, hány egyedülálló fiatal és hány család fordult meg egy-egy lakásban az utóbbi bő egy évszázadban, és ki tudja – leszámítva persze az ismert történelmi eseményeket –, hogy miért kellett elköltözniük onnan.
– Ne haragudjon – próbálom a legudvariasabban visszautasítani a sovány, kissé tántorgó öregembert – éppen egy megbeszélés zajlik bent, és amúgy sem a miénk az iroda.
A férfi nem érti, visszakérdez, hogy mi zajlik, én meg újra elmondom neki, hogy megbeszélés, és újra hozzáteszem, hogy nem a miénk az iroda. Végre megérti, de olyan csalódottan veszi tudomásul, hogy attól még nekem is rohadtul elmegy a kedvem, hiába örültem még pár perce is a napsütésnek. Aztán gyorsan elköszönök tőle és az orra előtt becsukom az ajtót.
Odabent szinte mentegetőzve mesélem a többieknek, hogy mi történt. Elmagyarázom nekik, hogy ha beengedem az öreget, biztos nem tudunk tőle dolgozni, sokáig itt marad, megmutatja, hogy melyik sarokban állt a fotel, amiben üldögélni szokott, elkezd mesélni a feleségéről és a gyerekeiről, talán el is sírja magát.
Sajnálom, és sajnálják a többiek is, de megegyezünk, hogy nem igazán tehettem mást. Kényelmes és hasznos hazugság. Napi fél tucat szembejövő hajléktalannak sem adunk pénzt, és azt is elintézzük annyival, hogy nem segíthetünk mindig mindenkin.
– Megvolt a napi rosszcselekedet – teszem még hozzá, aztán leülök, és dolgozunk tovább.
