Már tavasszal, a Vadidegen című regény elolvasása után elhatároztam, hogy kifaggatom a szerzőt, de mindennek rendelt ideje van. Ezt, így nem mondta Farkas Tiborc.
Tényleg nagyot emelt ismertségeden a Vadidegen című regény, vagy csak nekem tűnik úgy?
Irodalmi pályafutásom elég nagy vargabetűket tett, hiszen korábban drámaírással foglalkoztam. 2003-ban Horváth Péterrel megosztva megnyertem egy drámapályázatot, aztán áttértem a regényírásra, ami elképesztően nagy kihívás volt, több évem ráment, amíg kialakítottam a saját, független stílusomat. Ennek lett eredménye aztán a Pártmobil című regény. Közben voltak színházi próbálkozásaim is: 2013-ban nyertem egy második helyet az Örkény pályázaton, de akkor már írtam a Vadidegent… A mostani regény kapcsán Sárközy Bence, a Libri Kiadó ügyvezető igazgatója mondta, hogy ez „outsider irodalom”, már a mi hagyományaink szerint. És ebben tényleg van valami.
Mármint?
Azt látom, hogy nem csak a magyar társadalomról mondható el nagy általánosságban, hogy sznob, hanem a művészvilág jelentős részéről is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mennyire kevés az olvasó, akkor el tudod képzelni, hogy mennyire nehéz áttörést elérni ott, ahol a régi klasszikus nagyokat sem olvassák.
Na, ez talán túlzás.
Jó, egyet-egyet olvasnak, de sokszor ennek is ideológiai-politikai vetülete van! Nem magamat akarom hozzá mérni, de, ha Bret Easton Ellis itt írta volna az Amerikai psycho-t, akkor hol lenne most, ki ismerné? Kis ország, kis piac, nagy harc… Ebben az országban saját magadat kell(ene) megcsinálnod, de ahhoz társadalmi szintű speciális szociometriára lenne szükség.
Milyenek a visszajelzések?
Ha statisztikai alapra akarom helyezni a választ, akkor a visszajelzések kétharmada pozitív. Persze, volt egy-két rossz kritika is.
Szívedre vetted az utóbbiakat?
Akkor, abban a pillanatban szívére veszi az ember, és megpróbálja értelmezni a kritikus véleményeket, de aztán mindig az a tanulság, hogy annyira szubjektív, hogy nem kell vele sokkal többet törődni, mint egy „mezei olvasó” véleményével… ami nagyon is fontos! Persze, a kritikusok tisztában vannak azzal, hogy ők befolyásolhatják a meglévő olvasókat. Ugyanakkor azt is látom, hogy a mostani harmincas-negyvenes generáció, akik frissek és progresszívek, nem nagyon olvasnak könyveket.
Egyrészt nincs kedvük azokat olvasni, akik az elmúlt évtizedekben posztmodern irányba vitték a magyar irodalmat, az újakról meg lemondanak már ismeretlenül is.
Ezzel most „ekézted” a posztmodern trendet?
Nem, nem is lenne hiteles, hiszen bár a Vadidegen is egy – kvázi leegyszerűsítve – amerikai típusú regény, de azért meg van spékelve egy kis intellektussal. Ezzel együtt az intellektuális irányzatoknak, a túltengő egoizmusnak nem vagyok lelkes híve.
Hogy kerül a regényben központi helyre Bosch festészete?
Nagyon szeretem a képeit. Fantasztikus szimbólumrendszert mozgat, benne van a tudatalatti, a tudat feletti, a menny, a pokol… Olyan esszenciálisan megtalálható nála minden, hogy nem nagyon akad versenytársa. Ráadásul a XXI. században már pszichedelikus szerek sem kellenek ahhoz, hogy pokoli jelenségeket lássunk magunk körül. A regény központi motívuma az elidegenedés, és szerintem Bosch festményeiben is vastagon benne van az elidegenedés.
A regény világa meglehetősen sötét. Ez a sötétség mennyire párhuzamos a valósággal, amiben élnünk adatott?
Abszolút. A nyelv által leképezett valóság ebben az országban nem létezik. A szavaink egy része szinte mágikus magasságokba emelkedtek, fogva tartanak és le is bénítanak mindannyiunkat. Mint például a kommunizmus, a fasizmus, a demokrácia, a szabadelvűség, a progresszió, Európa… ezek a szavak annyira elhasználódtak politikai-ideológiai alapon, hogy ezekről beszélni tényleg teljesen érdektelen és értelmetlen. Számomra. Függetlenül attól, hogy pokoli tragédiák rejlenek mögöttük. Új megközelítésekre volna szükség.
Ezért képzelt a metropolisz?
Nagyon ódzkodom ettől a magyar rögvalóságtól, a „magyar ugartól”. Nagyon távol áll tőlem, és azt hiszem, az újabb generációk számára is egyre érdektelenebb a földhözragadtság és a hozzá tartozó fogalmi készlet. Szerintem a világot radikálisabb módon kell ábrázolni. A regénybeli krematórium már önmagában is elég radikális.
Az is elég radikális, ahogy megfogalmazódik a regényben a rasszizmus…
Ez megint egy olyan szó, amiről nem igazán tudjuk, hogy mit jelent, viszont így, pontos tartalom nélkül is központi fogalom. A rasszizmusról szóló emblematikus művek közül kiemelkedik az Amerikai história X, sokan akarják ezt a maga direkt módján újrafogalmazni. De nem én. Ezért próbálkoztam az antropológiai megközelítéssel: a főhős a különböző emberi fajtákkal foglalkozik, és ez identitásképzővé válik nála…
Belekapaszkodom az identitás-képzésbe: van meghatározásod a magyar identitásra?
Szerintem ötszáz éve nem tudjuk, hogy mi a magyar. Pedig ez alapvető lenne. Ehhez kapcsolódik a magyarkodás, mint szó. Tudomásom szerint nincs még egy nyelv, ami így képezne pontosan körülírt fogalmat a saját népnevéből… Nincs franciáskodás, dánkodás… Ilyen elvetemült szavak csak nálunk ékelődnek a köznyelvbe.
Viszont mi pontosan értjük, amikor kimondjuk!
Értjük, de mélyebbre kell ásni: mi lehet az oka annak, hogy ilyen szavak létrejönnek és fennmaradnak?
…?
Szerintem az, hogy a magyar identitás még mindig – már megint? – bizonytalan. Persze, nem tudom, mikor lehetett biztos.
A regény nem nagyon kínál kiutat. És a valóság?
Szerintem nem is muszáj kiutat mutatni. Sokan azt állítják, hogy az emberek szórakozni és kikapcsolódni akarnak például a színházban. Én ebben sem hiszek. Miért kellene nekünk valami optimista operettet csinálnunk mindenből. A regény és az, amiről most is beszélni próbálunk, a multikulturális társadalom kritikája. Tíz éve voltak a zavargások Leeds-ben, Amerikában furcsa események zajlanak, Párizsban is történt egy s más, az ukrán helyzetnek is kulcseleme a nacionalizmus… A multikulti – mantra ide vagy oda – nem működik. Egyelőre. Bár a Szárnyas fejvadász atmoszférája realitássá válhat a jövőben, de akkor valószínűleg teljesen új társadalmi struktúrák alakulnak majd, amelyek meghaladják az etnikai entitásokat.
Oké, nézzük máshonnan: látsz kiutat a magyarországi cigányság számára?
Egyelőre nem. Nincsen meg a definíciós háttér, az alapfogalmakat nem értjük. Szegregáció, nem-szegregáció? Ez nem a probléma veleje, csak a felszíne. Ha egy roma kisgyereket vérrel-verejtékkel beintegrálunk egy középosztálybeli közösségbe, nem jelenti azt, hogy a cigányság felemelkedik…
Te nem félsz a tabutémáktól?
Én unom, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Így soha nem fogunk eljutni a lényeghez. A politikai osztály is ezt csinálja. A rendszerváltás óta többször lehetett volna tiszta lappal kezdeni, és őszintén beszélni arról, hogy hol vagyunk, és hová kellene eljutnunk.
Hol vagyunk?
Egy centrális világ mellett a félperiférián vagyunk, olyan a helyünk és helyzetünk, mint a dél-amerikai államoké az Amerikai Egyesült Államokhoz képest. Mindennap felbukkannak – sajtó által nem reklámozott – hírek, amelyek arról szólnak, hogy a rendszerváltás óta egy szemernyit sem közeledtünk a Nyugathoz. De ugyanezt elmondhatjuk a csehekről, vagy a lengyelekről is, ha egy kicsit jobb is nekik, mint nekünk, az elenyésző a Nyugattól való távolság szempontjából. Kelet-Európa nem lépett semerre. Persze, nem is nagyon tudott volna, hiszen a világ berendezkedése önmagában is megakadályozza ezt. A centrum-félperiféria-periféria összefüggéseiről szóló tanulmányok nagyszerűen megmagyarázzák ezt a fajta determinációt. Ettől még érdemes lenne, mondjuk, a korrupció visszaszorítására törekedni…
Mi ad okot az optimizmusra?
A rendszerváltás tanulópénzét már megfizettük, a kóklerség elenyészik. Talán egy-két választási ciklus múlva már olyan generációk kerülnek helyzetbe – gazdasági és társadalmi értelemben –, akik már nem szereztek gyerekként „élményeket” a régi rendszerben. Számukra talán majd jelent valamit a progresszió és a többi furcsa, ma tartalom nélküli szó. Valószínűleg az idő megold mindent, remélem, elmúlik majd ez az átmeneti állapot, s beljebb jutunk a félperifériáról.
Mondj példát – nem gazdaságit – a félperifériás létünkre!
A kilencvenes években jártam Rodoszon, amiről mindenki tudja, hogy az angol fiatalok dühöngője. Összeakadtam egy angol burkolóval, és azt hittem róla, hogy mérnök vagy orvos, mert olyan igényes volt a megjelenése, ami nálunk már/még valami többletet jelent. Az alapvető, hétköznapi szükségleteinkben – étkezés, öltözködés… – is tapintható a lemaradás. Az egyszerű nyugati szakmunkás olyan imidzset tud magára venni, ami nálunk szinte elképzelhetetlen.
…és nem lötyög rajta!
Sőt, mintha rá öntötték volna. Mondjuk, ha elmész egy provence-i paraszthoz, róla sem kell azt gondolni, hogy állati kulturált volna, ő sem olvas Dosztojevszkijt. Mégis, a saját életét olyan minőségi szinten tudja megélni, ami őt boldoggá teszi. Nem akar többnek látszani, de nem tűnik kevesebbnek, mint ami. Van öntudata. Ez kellene… meg az, hogy tudjunk és merjünk nevetni saját magunkon.
Mivel foglalkozol mostanában?
A válság foglalkoztat, erről írok. Szerintem hihetetlenül érdekes dolgokat vetett felszínre a 2008 óta eltelt időszak. Persze, megint olyan dolgokat, amelyekkel nem foglalkozott senki. Egyéni és társadalmi szinten is olyan folyamatok zajlottak, amelyek mögé érdemes bepillantani, hiszen megint volt egy komoly történés, és megint nem követte önrevízió. Nem csak nálunk, sehol a világon. Az alapvető szemléletváltás gondolata fel sem merült. Nálunk ráadásul a politika közvetlenül belejátszik a folyamatokba, valójában fel sem merül, hogy meg kellene haladni az orbánozás-gyurcsányozás szintjét, és ettől függetlenül kellene vizsgálni a rendszer alapjait. Ehelyett a gép forog, az alkotó…
…mit alkot?
Talán regényt.
***
Farkas Tiborc regényéről áprilisban írtunk:
