Nemrég jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Giambattista Basile Pentameronja, Király Kinga Júlia fordításában. Régi adóssága ez mesekönyv-kiadásunknak, bár nem klasszikus, gyerekeknek szóló mesék olvashatók itt.
A szerző élete a korhoz képest – a 16. század végén, a 17. század első harmadában élt – nem is különösebben regényes. Katona, zsoldos, bejárja a Mediterráneum egy részét, majd nővére pátyolgatja és relatíve ismert, udvari költő, író lesz. Aztán feledésbe merül, és a Grimm-testvérek révén, részben gyerekeknek lecsupaszított verzióban kerülnek elő e mesék. Mi ennek az oka?
Basile a nápolyi Carafa, illetve a mantovai Gonzaga család udvarában volt háziszerző, számos, akkoriban népszerű Accademia beltagja, s bár – becsületére váljék! – nem megrendelésre írt, tobzódott az uralkodói kegyekben. Olyannyira, hogy még középnemesi rangot is kapott. Nem túl hosszú, ám nem is rövid életében sok olyan fordulatban volt része, ami egy igazi túlélő alakját sejteti. Kamaszkori barátjával, Giulio Cesare Cortesével a népnyelvi irodalom meghonosításán dolgozott, fiatalabb éveikben egymás műveihez írtak előszót, nápolyiul, vagyis ment a hype rendesen. Tiszteletreméltó, hogy amikor politikából éltek, minden keresetüket visszaforgatták a közjóba. Már ha idesoroljuk a kultúrát. Ez akkor is ritkaságszámba ment. A nagy mintaképük a Szicíliai Iskola volt, egy 13. századi irodalmi és filozófiai mozgalom, ami II. Frigyes udvarában jött létre azzal a céllal, hogy a vulgáris nyelv ne csak az utcán élvezzen létjogosultságot, hanem beemeljék a magaskultúrába, vagyis egyfajta nyelvi autonómia-törekvésként kell felfogni, s ugyanígy Basile gyűjteményét is. Abban a bugyborgó, pokoli multikulturalitásban, ami Nápolyt jellemezte, az identitás kérdése mást jelentett, mint ma. Itt nem egy közösség húsba vágó önmeghatározási szándékáról van szó, hanem a művelt ember abbéli kísérletéről, hogy az általa megélt kultúra, az a közeg, ami a világmindenség horderejével bír, beszivárogjon a mainstreambe, ami kimondottan toszkán specialitás volt. Talán ez magyarázza a kései világhírt, hogy csak a romantika hevületében, a kis nemzetek önállósodásának idején, a kis kultúrák utáni hajszában figyelnek fel rá. És kellett ehhez két olyan ember, mint a tudós Grimm-fivérek, akik mindennek utánamentek, ami kicsit is a témába vágott. De ekkorra, bár a gyűjteményt még a 18. században is kiadták, az olaszoknál már alig-alig hivatkoznak rá, legfeljebb ilyen-olyan zanzák keringtek az orális tradícióban, és kis híján elfelejtik, ha Benedetto Croce nem veszi elő. Na, ha valaki, hát ő rendesen megskalpolja a meséket. Lefordítja ugyan olaszra, elképesztő jegyzetanyaggal látja el, tehát visszacsempészi a kulturális emlékezetbe, de minden igyekezete ellenére épp azt miskárolja ki belőle, ami Basilét naggyá teszi: az eszement beszédsodort, a fény és árnyék játékát, a szenvedélyt, az erotikát. Ez a további fordításokat is kicserzi rendesen, hiszen majd’ mindenki Crocét tekinti kiindulópontnak, és csak a 20. század második felében születnek meg azok a verziók, amelyek szinte egymással vetekedve újrafényezik a mesegyűjteményt.
Basile nem is kicsiknek írta e meséket, amikor nekik ajánlja, inkább az általa lenézett, kicsinek, jelentékteleneknek tartott hatalmasoknak, udvaroncoknak. Kőkemény társadalomkritika ez, miközben az öt nap meséit átszövik a szerelmek, a pajzánság, sőt, a ma durvának tartott paraszti beszéd (például az aranyat tojó liba, amely másokat lefosik). Nem is könnyű olvasmány…
Hozzám nagyon közel áll az „ilyen” irodalom (is), tehát értelemszerűen nem érzem nehéz szövegnek. Az már más kérdés, hogy fordítóként mit kezd vele az ember. A munka során sokszor előtérbe nyomult a szemérem, vagyis – minek szépítsem! – a kicsinyesség, a kishitűség, frusztráltam a megfelelési kényszertől, a kontrolltól, ami az elzártság miatt hatalmasodott el rajtam: hogy érvényes-e ma ez a stílus, hogy ebben az okkal pengeségre törekvő, a redundanciát szétszálazó korban mennyire hat mesterkéltnek, vagy hogy mesterkélt-e egyáltalán. Belém hasított, hogy ez így, ebben a formában ott fog porosodni évekig a körút-melléki, csődeljárás alatt álló kisboltokban, aztán meg szépen zúzdába kerül. Ha kortársakat olvastam, átkoztam a percet, hogy belevágtam az egészbe. Pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, amikor összeolvastam öt év munkáját. Mivel úgy éreztem, hogy csak a könyv második harmadától találtam meg igazán a basiléi hangot, elbizonytalanodtam az első részt illetően. Ott álltam egy halom ormótlanul terjengős, sutának tűnő mondattal, és ahelyett, hogy készre simogattam volna őket, majdnem szétkaszaboltam az egészet. Szabályosan el kellett ráncigálni a kézirattól, mielőtt végzetes kárt tettem volna benne. Még az sem segített, hogy nagyon sok ember állt mellettem – és itt külön köszönet a Roham Magazin grafikusainak és szerkesztőinek –, akiknek bejött ez a stílus. Másfelől viszont nagyon-nagyon élveztem ezt az öt évet, a távoli világot, az időutazást, amibe a fordítás révén belecsöppentem. Szerettem azt a pimaszságot, elméncséget, amivel Basile habosra köpülte a kortárs viszonyokat. Ha jól belegondolunk, ma is olvashatunk naponta olyan Facebook-posztot, ami ennyire hetykén, a stilisztikai alakzatokat halmozva, vagy éppen a szikárságot fokozva vágja a képünkbe a valóságot, s ha nem osztjuk meg, az csak azért van, mert előttünk már ezrek megtették. A humornak, bár egyéni- és korízléstől függően változik, eszméletlen hatása van a kollektív tudattalanra, a komikum legtöbbször a nagyot rántja le a kicsiség porondjára, messziről láttatva az eseményhorizontot, amint a nagy ember mozdulatai felaprózódnak, akár egy hátára fordult bogár vagy egy szakadozó, régi filmfelvétel, nekünk pedig, a mindenkori utókornak jócskán akadnak olyan hatalmasságaink, akikkel benépesíthetjük az adott szöveget. Szóval röhögni ma is lehet. A nevetés és a nevettetés egyben az egyik leghatásosabb társadalomkritika is, nem véletlen, hogy utóbbinak minden eszközével él Basile.
Ráadásul – nem feltétlenül népi – bölcsességekkel is megszórja az anyagot, minden mese végén ott van egy közmondás-szerűség, ami akár moralizálásnak is tekinthető. Kant például biztosan, akár bosszankodva, elgondolkodott volna ezen: „Cselekedj jót, amikor csak alkalmad adódik / s ha megcselekedted, felejtsd is el hamar.”
Nem hiszem, hogy Kantnak bejött volna ez a fajta bölcselkedés. Irodalmi szempontból azt hoznám fel Basile moralia-szösszenetei ellen, hogy legtöbb esetben az égegyadta világon semmi közük a cselekményhez, sőt, olykor annyira következetlen – talán mert titokban és sebtében írta a meséket –, hogy ugyanazt ismételgeti, csak pepitában, mintha egy közmondás-gyűjteményt is összedobott volna közben, pontosabban: magánsziporkákat, lévén, hogy a legtöbbjüknek híre-hamva sincs az idióma- vagy etimológiatárakban. Másfelől pedig torkig van a kötelességgel, ami Kantnál megkerülhetetlen etikai fogalom. Nekem inkább a buddhizmust juttatja eszembe, s bár tudományosan nem bizonyított, hogy Krétán konkrétan milyen hatások érték, egynémely szövegben mégis érezni a buddhista beütéseket. Gondolok itt a részvétre, az animikus és organikus világszemléletre, amelyek főként a későbbi mesékben, a 4. nap végén jelennek meg, de az is könnyen lehet, hogy a közel-keleti keverülés jegyében, ami Nápolyt is jellemezte, inkább a szúfizmus elemeivel találkozunk.
Az igaz lehet, hogy ami egykor inkább a népi irodalom része volt, mint a Pentameron is, mára inkább a vájtfülűek számára érthetőbb, azaz a motívumok, e világ megértése korántsem egyszerű?
Igaz is, meg nem is. Egyrészt a kulturális folyamatoknak ez a természetes dinamikája. Ami egy adott kor általános tudását képezte, az mára már feledésbe merült, és csak a filoszok számára, kisebb-nagyobb erőfeszítések árán érhető el, ahogyan fordítva is érvényes, hogy mindaz, amit elit alakulatok csócsáltak régen, minden különösebb marketing nélkül, vagy épp egy ügyes ágensen keresztül átkerül a populárisabb kultúrába. Néha épp a pikantéria, a vaskosság, a tabuk áthágása révén jutnak el szerzők és művek a szélesebb tömegekhez: emlékszem, kamaszkoromban, amikor megjelent a Szabad ötletek jegyzéke, hirtelen olyanok is olvasni kezdték József Attilát, akik korábban a Mamát sem tudták/akarták megtanulni, és azután tök jól csajoztak vele… A Pentameronról nem gondolom azt, hogy kizárólag a vájtfülűeket szólítja meg. Nyilván előnyt élvezhetnek a szövegfolkloristák, italianisták, akik talán a leginkább tudják, mennyire hiányzott ez a magyar fordításirodalomból, én mégis úgy vélem, hogy ezek a mesék nagyon is modernek, egyfajta korabeli steampunk, ha úgy tetszik… A vaskosság pedig nemhogy rontana rajta, hanem külön emeli az ázsióját. De ezt a kulturális csiki-csukit igazolja az is, amit fentebb mondtam Croce fordításáról, hogy „megcsinálta” ugyan a hoch-olasz Pentameront, lecsipegette a provincializmusra utaló jegyeket, mégis újra és újra lefordítják. Hol azért, mert nyelvileg akarják pontra tenni, hol azért, mert markírozni akarják a szabadszájúságát, és ezek a fordítások még véletlenül sem holmi elit egyetemi vagy satnya zugkiadóknál jelennek meg, hanem az Einaudi, a Mondadori stb gondozásában, amelyek nagynevű, piacorientált konszernek. Vagyis adott egy mű, ami különböző korokban és kultúrákban ide-oda vándorol, és mindig lesz(nek) valaki(k), aki(k)től az aktuális recepciója függni fog. A magam részéről arra törekedtem, hogy egy, a kritikaihoz a lehető legközelebb eső, ugyanakkor élvezhető fordítást adjak ki a kezemből, hogy ki-ki megtalálja benne, ami érdekli. Remélem, nem akartam túl sokat.
Az átlagember számára az olasz nyelv, az az olasz nyelv. Miközben tudjuk, még a 20. században is az egymás melletti, elzárt falvak lakói sem értették meg egymást, nemhogy az északiak vagy a déliek. A fordítás egy kétnyelvű kiadás alapján készült. Milyen problémákat jelentett ez?
Alapvetően a Michele Rak által szerkesztett kétnyelvű, nápolyi-olasz szövegből dolgoztam. Azért ebből, mert egyrészt ez az egyetlen kiadás, ami egy elképesztő apparátus kíséretében az eredeti változatot használja, a 17–18. században ugyanis többször is kiadták a gyűjteményt, nagyon sok kézen ment át, és minden szerkesztő hozzáírt valamit – akadtak például olyanok is, akik néhány mondat erejéig fontosnak tartották beleszőni a saját családjuk történetét –, ugyanakkor szükségem volt azokra a kommentárokra, amelyeket ma már evidenciaként kezelnek a Basile-kutatók. Rak a legalaposabb mindegyikük közül, nápolyi születésű irodalmár és tudós, a seicento egyik legkiválóbb ismerője, nem eufemizál, tehát kontrollként is hasznomra vált, de nyilván használtam, főként a jegyzetanyag összeállításához, Croce fordítását, Ruggiero Guarini verzióját (egyébként ez sokkal sikerültebb fordítás, mint a Raké), a Felix Liebrecht-féle első német fordítást, a Rudolf Schenda-féle, szintén német kiadást, Norman Mosley Penzer angol fordítását, Nancy L. Canepáét, és mindezek mellett nagy segítségemre volt Gioan Battista del Tufo Nápoly-monográfiája, amit az 1588-as megjelenése után mostanság adtak ki újra, s bár nem sok irodalmi értéket hordoz, a kor divatos versformáiban, sokszor önmagát ismételve magasztalja Nápolyt, de legalább közérthetően bárgyú ahhoz, hogy a Pentameron háttéranyagát – amely, mint egy sokismeretlenes egyenlet, beleveszik a stilisztikai alakzatokba –, dekódoljam, és ne másodkézből vett infók kerüljenek a magyar kiadás jegyzetanyagába.
Hat éve az UNESCO önálló nyelvvé nyilvánította a nápolyit, amiről itthon aligha hallottak sokan. Olasz szakosként tehát egy „régi-új” nyelvet kellett megtanulnod? Mik e nyelv jellegzetességei, illetve a basilei nyelvé?
Mivel elég vehemens alkat vagyok, én bizony nagy dirrel-durral nekifeküdtem a szövegnek, mint siket a csengőnek, s addig-addig olvastam, mondogattam magamnak fennhangon, míg végül meghallottam a nyelv lüktetését. Olykor azon kaptam magam, hogy bár nem tudom, honnan ismerős, milyen szavak sorjáznak a mondatokban, de értem. Belevesztem a nyelvtelenségbe, néha a románhoz éreztem közelinek, máskor az olaszhoz, illetve gyakran folyamodtam a spanyol szótárhoz is, utóbbi nyelvet most kezdtem el csak tanulni, a Pentameron hatására. Nincs ebben semmi misztika, a pszicholingvisztika az 1960-as évektől foglalkozik azokkal a kognitív folyamatokkal, épp a műfordítás kapcsán, amelyek az elmében játszódnak le, míg a percepcióból (megértés) produkció (maga a fordítás) lesz. A vizsgálatok során például fontos momentum a hangos gondolkodás, a hangos olvasás. Vagyis semmilyen istentől elrugaszkodott truvájt nem alkalmaztam, egyszerűen csak hagytam magam meggyőzni egy nyelv által, miközben egyre otthonosabban mozogtam benne. Természetesen mindig visszaellenőriztem magam, s ha néha, a szótárazásból vagy egy passzus fordításából magamhoz térve a páratlan oldalra tévedtem, ami az olasz verzió volt, belebizseregtem, mikor a szemközti oldalon újra felvettem a fonalat. Ami a nápolyi nyelvet illeti, a statisztikák szerint közel nyolc milliónyian beszélik, fel is adja a leckét, hogy mit nevezünk kis vagy nagy kultúrának, s a túláradó nemzeti gőgöt is szépen lenyesegeti. Ezen kívül a nápolyi nyelvnek is temérdek dialektusa van, teljesen másként beszélnek Pugliában, Calabriában vagy Campaniában, más-más nyelvtani szabályok érvényesülnek, Basile pedig szépen átfésül minden tartományt. Ez már külön lingvisztikai terület. Olvastam, azaz beleolvastam egy disszertációba, ami például egy teljes fejezetet, nagyjából párszáz oldalt szentel csak a Pentameron-béli diftongusoknak…
Giambattista Basile: Pentameron – A mesék meséje avagy a kicsik mulattatása. Pozsony, Kalligram, 2014, 504 oldal, 3990 Ft
