+ Interjú

Lakatos István: az Óraverzum világában más természeti törvények uralkodnak

óraverzum

Jártam már úgy, hogy jóval kevesebb pénzt kaptam egy könyvért, mint amennyit azért általában fizettek volna, mert látták, hogy rá vagyok szorulva, és gondolták, hogy ez a barom megcsinálja kevesebbért is.

Jártam már úgy, hogy jóval kevesebb pénzt kaptam egy könyvért, mint amennyit azért általában fizettek volna, mert látták, hogy rá vagyok szorulva, és gondolták, hogy ez a barom megcsinálja kevesebbért is.

Lakatos Istvánnal a Dobozváros szerzőjével a nemrég megjelent új regényének első része, az Óraverzum –Tisztítótűz kapcsán beszélgettünk szörnyekről, orkokról, világfáról, kegyelmi pillanatokról.

Blogturnéval indított a könyved, meglehetősen ambivalens véleményeket kaptál. Milyen érzés, hogy ilyen megosztó? Jól gondolom, hogy titkon/igazából azért örülsz ennek?

Nem voltak olyan rosszak azok a negatívabb vélemények! Számítottam rá, hogy bizonyos jelenetek néhány embernél kiverik a biztosítékot, de nem akartam finomkodni. Másfelől ezzel tökéletesen lemérhető, hogyan működik a prűd képmutatás. Egy fingon megbotránkoznak, ha azonban kőkemény análszexet írtam volna a történetbe, szerintem már hamarosan jönne az utánnyomás. Persze akkor is méltatlankodnának, de titokban nagyon sokan olvasnák. És különben is: Jack Bauer mikor megy ki vécére?

Azért, análszexszel nehezen lenne eladható ifiregénynek! (Írj a következőbe.) A legtöbben azt kifogásolták, hogy sok a sötét és/vagy obszcén jelenet. Például amikor Mikró belefing abba a bizonyos tölcsérbe, de Szaffi néni és a többi felnőtt is teljesen hétköznapi felnőtt, már amennyiben nem egy idealizált, kicsit időnként modorosan steril gyerekkönyvilághoz igazítjuk a mércét. De tényleg csak ez a steril világ való gyereknek?

Szerintem nem, sőt, álságosnak érzem a steril mesevilágokat. Bizonyos kor alatt teljesen rendben van, a legkisebbeknek valóban cicás-királylányos-tűzoltós mesék kellenek, de a nagyobbaknak szerintem már nem jó, ha ilyesfajta mesketéket kapnak. Nyilván nem kell rájuk zúdítani a világ mocskát, de már lehet árnyalni a dolgokat. Kicsit azt is érzem, hogy van egy olyan téves felfogás, hogy „jó lesz az, gyereknek lesz”.

Az is érdekes, hogy például az angoloknál nagyon népszerűek a gusztustalan, prosztó gyerekkönyvek. Először meglepődtem, hogy valahol ilyet is lehet, ráadásul még sikeresek is, aztán arra jutottam, hogy mivel a disznóságokat viccesnek találják a gyerekek, örömmel olvassák ezeket a suttyó könyveket. Az első hozza magával a következőt, azután még többet, és a végén azon kapja magát a gyerek, hogy szeret olvasni. Mert jól szórakozik. – Egyébként vannak tök jók az ilyen könyvek között is, gondoljunk csak David Walliams regényeire!

Mostanában mintha végre elkezdődött volna valami, de eddig itthon kevesen írtak a nagyobbaknak. Emiatt a gyerekkönyvkritikusok jelentős része sem tud mit kezdeni az ifjúsági művekkel, amik már általában zsánerek: romantikus történetek, fantasy, sci-fi, horror, egyebek. Ezek pedig már nem finomkodnak, a szarnak már szarszaga van.

Ifjúsági- és gyerekirodalom egy kategóriába kerül, és emiatt lehet ilyeneken agyalni, hogy akkor mit lehet és mit nem, meddig lehet elmenni. Ráadásul már az ifjúsági is fel-felcsúszik a young adult könyvek közé, amiket felnőttek is vállaltan olvasnak, szóval nem egyszerű.

A steril mesevilágok tök unalmasak. Az álságoskodás is, mert a szülők sem azokat olvasták gyerekként. Te gondoltál a gyerekkori énedre, amikor írtad a regényt?

Azt hiszem, nekem nincs külön gyerekkori énem. Nem vagyok hajlandó felnőni. A felnőttek világában csak a pénz számít, sokan annak fényében bánnak veled, mennyi pénzed van. Ha kevés van, netán egyáltalán nincs, akkor lenéznek, nem tekintenek teljes értékű embernek. Jártam már úgy, hogy jóval kevesebb pénzt kaptam egy munkáért, mint amennyit azért általában fizettek volna, mert látták, hogy rá vagyok szorulva, és gondolták, hogy ez a barom megcsinálja kevesebbért is. És persze, hogy megcsináltam, nem volt más választásom. Inkább visszabújok a fejembe az óriásszörnyek és a gonosz tudósok közé.

Egy másik interjúban említetted a fantázia kapcsán, és engem azóta is érdekel: mit tennél, ha egyszer csak tényleg felbukkana a Dunából egy szörny, mikor épp átsétálsz felette?

Nagyon megszívnám. Nem tudok úszni.

Léghajót vezetni tudsz?

Tériszonyom van…

Milyen gyerek voltál különben?

Ez érdekes, mert nem sok mindenre emlékszem. Illetve nem nagyon tudnám elmondani, milyen gyerek voltam. Sokat olvastam. Még általános iskolában kaptam egy mechanikus írógépet, azt püföltem. Elkezdtem írni egy Indiana Jones regényt, amit persze soha nem fejeztem be. Predatort festettem a falamra, Indiana Jones-ot, Yodát, azt hiszem, talán Darth Vadert is. Egy alient is szerettem volna, de anyu nem engedte, azt mondta, hogy azt az undorító, puruttya jószágot nem akarja a falon látni.

Miket olvastál gyerekkorodban? Elolvastad volna a Dobozvárost és az Óraverzumot?

Simán. Kalandregényeket és egy csomó meseregényt olvastam. A Szíriusz kapitány sorozatot nagyon szerettem, Edgar Rice Burroughs Mars könyveit — ezeket mostanában is szoktam olvasgatni, és ugyanúgy élvezem, mint rég. A Star Wars- és Indiana Jones-könyveket gyűjtöttem, olyasféle polcra rendezgettem őket, ami úgy nézett ki, mint valami szárnyasoltár. A kedvenc meseregényem Kamarás István Bumbala, avagy a lakatlan liget titka című könyv volt, amiben egy csomó idióta, kitalált lény szerepel. Sok ufós könyvet is olvastam, meg egy csomó hasonlót, amiben megmagyarázhatatlan dolgok vannak. Nagyon szerettem ezeket, csak éjjel mindig féltem, hogy elrabolnak a földönkívüliek. A Dűnét is olyan tizennégy éves koromban olvashattam, marha nagy hatással volt rám.

Én az alienes sztorikat kizárólag nyáron olvastam, a szomszéd néni nyárikonyhájának a tetején…

Nekem ezeket simán lehetett, azt olvastam, amit akartam. Sőt, amikor megjelent a Robotzsaru képregény aktuális száma, volt olyan, hogy ki kellett várnom a soromat, mert anyu hamarabb lecsapott rá.

Engem sem tiltottak, egyszerűen féltem máshol.

Sokat jártam könyvtárba és mindig egy csomó könyvvel mentem haza – így történhetett, hogy jóval a korhatár alatt megengedték a könyvtárban, hogy a felnőtt részlegből is kölcsönözzek.

Te is? Mondjuk, értem, nálunk például a fantasy-részleg a felnőttkönyvtárban volt, meg a jobb kalandregények is. Te milyen könyveket kölcsönöztél onnan?

Akkoriban a Kaland-Játék-Kockázat könyvek kivételével még nem olvastam a fantasy-t, csak az elmúlt néhány évben szerettem meg, amikor elkezdtem olvasni Robert E. Howard novelláit. Kull királlyal kezdtem, Conan csak utána jött. Most már van egy jó kis gyűjtemény a magyar kiadásokból. Viszont a felnőttkönyvtárból nem ilyesmit kölcsönöztem, mert elég vacak volt a felhozatal, amellett még szanaszét is olvasták azokat a szerencsétlen könyveket. Inkább az ismeretterjesztő részlegen bóklásztam.

Van már visszajelzés a célközönségtől? (Az én gyerekeim időnként vinnyogva röhögnek Mirkón.)

Ezen a célközönség-dolgon azóta töröm a fejem, amióta befejeztem a könyvet. Szerintem ifjúsági-, egyúttal pedig felnőtt regény. Semmiképp sem gyerek, csak az a baj, hogy nálunk így emlegetik az ifjúsági könyveket is. Ez nem jó, mert megveszik a gyereknek, aztán megy a sírás-rívás, meg a panaszkodás. Kérdésedre válaszolva: felnőttektől és (akkor már:) ifjaktól is jött visszajelzés: szerették, Mirkót pedig a legtöbben felpofoznák. Mondjuk én is, de jót mulatok a hülyeségein. Szándékosan lett ilyen megosztó figura, ahhoz a sorshoz, amit szánok neki, egy ilyen gyerekkorra van szükség.

És akkor az olvasó várjon türelmesen. No, jó! Nagyon érdekes elegyet képez a mű ­­– egyébként jól kidolgozott, átgondoltan felépített – világában a steampunk és a népmesekincsből eredő szimbólumrendszer. Mirkó a legkisebb királyfi, és az Óraverzum rajza is erősen emlékeztet a világfára. A bolygók, mint ágak és külön világok…

Tudatosan így építettem fel a világot. Egy csomó nép mitológiáját olvasgatva egyre érdekesebb dolgokat találtam. Az afrikai népeknek például valami hihetetlenül fura őstörténeteik vannak, semmihez nem hasonlítható világmodellekkel. Az enyém valóban a világfán alapszik. A Világtengely aljában van az Arbor, ami az Óraverzumban a pokol megfelelője, fent, a Napon túl pedig a mítikus Világgép. Ez pedig már jelzi, hogy a következőkben mire lehet számítani. No és persze fogaknak csikorgatására.

óraverzum

Mesés elemeket azért szőttem bele, mert egyrészt szeretem a hülye ötleteket, másrészt szükségem is volt a hülye ötletekre, hogy feloldjam velük a sok lehetetlenséget. Mivel a fizikához, mechanikához és úgy általában a természettudományokhoz egyáltalán nem értek, szándékosan raktam a történetbe olyan marhaságokat, mint például a nyulakká szétrobbanó óriásnyúl. Ez egy ilyen világ. Az Óraverzumban más természeti törvények uralkodnak. Azt viszont csak később tudtam meg, hogy Mirkó népmesei figura. Ez egy nagyon fura történet. Mirkó eredetileg Olivér volt, de éreztem, hogy ez a név nem stimmel. A Mirkó csak úgy beugrott, még csak nem is úgy jött, mint egy csomó másik név, hogy neveket keresgélek, és a legjobbakat felírom egy darab papírra. Miután befejeztem a kéziratot, és már talán a szerkesztés is készen volt, hirtelen rádöbbentem, hogy Mirkó sztorija valójában egy sámánisztikus beavatástörténet – illetve annak egy szakasza, mert a folytatása csak ezután jön. Végigzongoráztam magamban az eseményeket, összevetettem a sámántörténetek legfontosabb jellemzőivel, és egy-két apróság kivételével minden stimmelt. Pedig nem tudatosan írtam ilyenre ezt a szálat. Annyira durva volt a felismerés, hogy a biztonság kedvéért rágugliztam a sámánok beavatására, és azt olvastam, hogy a népmesékben az erdélyi Mirkó királyfi című beszéli el a legrészletesebben ezt a folyamatot. Akkor kirázott a hideg és meglódult körülöttem a világ. Muszáj volt rágyújtanom. Korábban soha nem hallottam erről a meséről, most meg kiderült, hogy még a név is stimmelt. És ez már a második ilyen durva ráhibázásom volt. Az első még a Miserer homine megírása után történt. Egy apokrifet olvasgattam, amiben felsorolták az angyalok neveit, a feladatukkal együtt, és az egyiket ugyanúgy hívták, ahogy a képregényem angyalát is – és ugyanaz volt a funkciója, mint nálam. Sokat gondolkodtam ezeken a kegyelmi pillanatokon, és azóta egészen máshogy látom a világot.

Jók az ilyenek, magunkról is sokat megtudunk általuk. Különben miért Óraverzum? Miért pont óra?

Egy ilyen hatalmas gépet, mint az Óraverzum, nagyon bonyolult szerkezet mozgathat, egy csomó fogaskerékkel – mint egy óra belsejében. A világ lakói is csak sejtik, hol lehet. Én bezzeg tudom.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top