Linor Goralik: Barbie – Az igazi szőkenő – Typotex, 2014 – Fordította: Soproni András – B/5 formátum, kemény kötés, 288 oldal – ISBN: 978-963-2793-97-9
A Barbie-babához képest a kalapács egy összetett és bonyolult eszköz! Utóbbi sok mindenre használható, előbbivel pedig le lehet kötni a kislányok figyelmét… gondoltam mostanáig!
Ezért aztán nem is csoda, hogy Linor Goralik könyve egy egészen új – nem túlzás – univerzumot nyitott meg előttem.
Tisztában voltam azzal, hogy különböző művészek sokasága merít inspirációt Barbie-ból, de ezeket mindig érdekes/izgalmas bohóckodásnak tekintettem, s úgy gondoltam, hogy Barbie nem „saját jogán”, hanem csak szimbólumként jelenik meg. Pedig egy fenét!
Barbie leginkább Barbie szimbóluma, önálló univerzummal, hegylakó-gyanús életciklussal, szülőkkel, barátokkal, szakmákkal, erotikus kihívásokkal, társadalmi kérdésekre adott – gyakran megkésett – válaszokkal. Lingor Goralik művét végigolvasva a viszolygás mellett(!) megszületett bennem egyfajta csodálat is.
Barbie – bár sokan ezt gondolják – nem újdonságával tört be a játékok világába, hanem azzal, hogy létrehozói elképesztő ügyességgel szintetizálták a régebbi játékokból mindazt, amire a fogyasztónak igénye volt-van-lesz. Barbie nem a társadalmi változások előfutára, nem egy új női önkép kialakítója, vagy támogatója, hanem a meglévő igényekre adott reakció. Barbie „munkái” és családi kapcsolatai a társadalmi folyamatok tükrében érthetők és értelmezhetők. Tényleg bámulatos.
A gyártó által felépített és folyamatosan megújuló – a könyvben részletesen dokumentált – háttértörténetnél csak a vásárlók és ellenzők körében kiváltott nagy érzelmi töltéssel rendelkező reakciók izgalmasabbak. Mert, ugye ott van az elsődleges célközönség, ami gyerekekből áll, akik arra használják a babát, amire való: játszanak vele. Aztán vannak a gyűjtők, közöttük sokan irtózatos pénzeket képesek adni egy-egy különleges darabért (ebből következik, hogy készülnek különleges darabok!). Végül vannak, akik – sokszor alappal, máskor alaptalanul – reagálnak a Barbie-mítoszra, s ezzel – még a legharcosabb ellenkezéssel is! – mozgásban tartják a piacot.
Ha én lennék a gyártó, biztos, hogy titokban pénzelném a legextrémebb ellenállókat!
Sokan vannak, akiket Barbie szociokulturális szerepe aggaszt, másokat kimondottan a belesűrített szexuális töltet. Pedig Barbinak és Kennek még nemi szerve sincs! Altesti szempontból olyanok, mint az angyalok Kevin Smith Dogma című filmjében. Pontosabban, ha a hasonlóságot komolyan vesszük, akkor fordítva: Kevin Smith mintázhatta „túlvilági lényeinek” nemi szerv hiányát Barbieról. Mindezt figyelembe véve egészen meglepő, hogy sokan vannak, akik „Barbie, a szuperkurva” jelszó mögül kiabálják saját kígyóikat és békáikat. Emlékszünk még Máté evangéliumának 15. fejezetében a 11. versre?
Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.
Barbie nem jó és nem rossz, Barbie nem oka semminek. Barbie torz, és sokaknak mégis vonzó külseje, bugyuta történetei ellenére – és azokkal együtt – csak annyi, amennyit mi belelátunk. Barbieról kialakított véleményünk igazában önmagunkról kiállított bizonyítvány.
Azt azért továbbra is fenntartom, hogy Barbie-val nem érdemes szöget verni, vagy mandulát törni… arra ott a kalapács!
Ez az a reklámfilm, ami miatt a „Barbie-gazda” hosszan pereskedett a Nissan autógyárral.
***
