Katarzyna Karpowicz lengyel festőnő kiállítása nyílt meg múlt héten a Szép Műhelyben. Katarzyna ugyan alig egy éve él Budapesten, mégis egyre többen ismerik a nevét a hazai művészkörökben, elsősorban Budapest ihlette képei viszik hírét művészetének. Kiállításának megnyitóján egyetlen egy dolgot szögezett le: az ő festményei azt jelentik és azt szimbolizálják, amit számodra jelentenek és szimbolizálnak. Így a megnyitót követően a szokásos képelemzések és „Mit gondolt a művész akkor, amikor?…” helyett arról kérdezgettem Katarzynát, ami számomra a legizgalmasabb: hogyan látja egy lengyel festőművész az én városom?
A kiállításod előtt is lehetett hallani arról, hogy mostanában a festészeted legfőbb múzsája Budapest. Mikor kezdődött ez az intenzív alkotói kapcsolatod a várossal? Mit találsz itt, amit érdemes vászonra vinni?
Egyértelműen az első pillanatban! Amikor ebbe a városba léptem, megragadott valami egészen sajátos. Budapest számomra a tiszta, egyszerű, esztétikai értelemben vett szépség. A városkép, az épületek, az utcák elrendezése – mindezek az építészeti finomságok lenyűgöztek attól a pillanattól, hogy megérkeztem. Csakis ez lehet a benyomása minden idegennek, turistának, aki először teszi a lábát ebbe a városba és először néz körül, mondjuk a Lánchídról. Művészként rajongok a világban megjelenő szépségért, bármilyen formájában – ezen a téren Budapest kivételes hatással van rám.
Ha jól értem, akkor pusztán a vizuális szépség inspirál a városban?
Budapesten nem kell keresned a szépséget. Ott hever a lábaid előtt. Nem olyan, mint Varsó, ahol fel kell kutatnod, mert ahhoz hogy megtaláld, ismerned kell a múltat. Természetesen igen, elsősorban ezek a vizuális „csodák”, mint az építészet az inspirálói a munkáimnak, de többről is szó van. A városkép és a táj kapcsán a legtipikusabb, amit emlegetnek is, hogy milyen gyönyörű a kontraszt, ez a kétarcúság a budai hegyek és a pesti síkság közt. Ez engem is lenyűgöz, azonban nem csupán a kontraszt, hanem az a rengeteg levegős, szabad tér, amit így kap a város. A Duna hatalmas, kettéválasztja Budapestet és ad így egy felszabadító frissességet neki. A rakparton sétálgatva én mindig azt érzem, hogy valahol belül fellélegzek.
Említetted, „többről van szó”… Milyen jelzőkkel érzékeltetnéd azt a belső, hangulati világot, amit Budapest jelent? Mi a legmeghatározóbb a város levegőjében?
Budapest egy roppantul otthonos város, nyugalmat hoz. Tehát otthon és nyugalom. A padok… Feltűnt Neked valaha, mennyi pad és szökőkút van a városban? Hogy milyen otthonossá teszik Budapestet? Bármerre is jársz, mindig megállhatsz egy pillanatra, mindig van hová leülnöd, és várni egy kicsit. Ezek az apró levegővételnyi szünetek nagyon bensőséges viszonyt teremtenek a város és köztem. Lengyelországban például ez nincs így. Persze, vannak parkok és padok, hogy a gyerekeknek legyen hol játszaniuk, és a nagyszülők leülhessenek mellettük, de egészen más funkciót töltenek be az emberek életében… Illetve, ami az első pillanattól feltűnt, és talán Ti nem is veszitek észre milyen sajátos, az a hihetetlen mennyiségű szobor az utcákon, tereken, utcasarkokon. Rengeteg! Persze, jók és kevésbé jók, de a lényeg, hogy teret kapnak. Engem meglepett a szobrok iránt tanúsított tisztelet. Miközben a bankból a közértbe rohansz, lépten-nyomon elsétálsz egy darab művészet mellett. Ez fantasztikus!
Érdekes, milyen határozottan kiemelted Budapest építészetét. Én leginkább embereket látok a festményeiden. A Lukács-fürdő, vagy éppen az Állatkert, a Margit-híd… Felismerhetőek a terek, mégis én a hangsúlyt inkább az arcokon érzem… Ebben is „mi” volnánk a múzsa?
Szeretem megfigyelni, meglesni az embereket. A szokásaikat, ahogy köszönnek egymásnak, ahogy viselkednek… A festményeimen is mindig nagy hangsúlyt kapnak az arcok. Erre a magyar szokások bőven adnak is lehetőséget, hiszen Ti sokat jártok ide-oda, rengeteg a kávézó, sűrűn mentek étterembe. Arról nem is szólva, hogy az egyik kedvenc újdonságom a Cukrászda. Ez számomra teljesen ismeretlen volt: beülni egy helyre, csak azért, hogy elfogyasszunk egy süteményt… Ez a mentalitás rengeteg esélyt ad nekem, hogy megfigyeljem az embereket. Meglepett az is, hogy mennyi különböző kultúra él itt együtt. Soha nem gondoltam volna… Gyakran, amikor visszamegyek Lengyelországba, hallgatom a híreket, és őszintén szólva én nem tudom összeegyeztetni azt, amit hallok és az én Magyarországomat…
Mire gondolsz, mit látsz másként?
Képtelen vagyok egyetérteni azzal, amit akár itt Magyarországon, akár külföldön mondanak erről az országról! Én másként látom az itteni helyzetet ezeket az embereket. Kultúrák és szokások élnek egymás mellett. Toleranciát látok, befogad minket ez a város. Politika? Persze, probléma, de hát a politikai mindig mindenhol probléma… Mélyszegénység? Sajnos itt is van szegénység, mint a világ sok pontján… Lengyelországban is. Hatalmasak egzisztenciális különbségek a társadalom rétegei közt, de én közel sem látom olyan kivételesen sanyarúnak az itteni helyzetet, mint mondják.
Feltűnt valami általánosabbnak mondható különbség a festményeid lengyel és magyar fogadtatása közt? „Másként látjuk?”
Roppant izgalmas, hogy a lengyel kritikák szomorúként érzékelték a festményeimet, kiemelik, hogy sötét színeket használok. Ellenben a magyarok, – elképesztő! – hogy éppen a világos, élénk, vibráló színvilágot hangsúlyozták. Az én magyarázatom szerint azért, mert Varsó gyakran rettenetesen szürke, szmogos város. Az emberek egy szürkés, sötétlilás szűrőn keresztül látják a világot, így a színeket is, ellenben itt, Budapesten sokkal élénkebben átvilágítanak a színek.
